Ez volt az utolsó nap. Eleinte el sem tudtam hinni. Reggel késön keltem, így kis híján lekéstem a reggelit. Tegnap este sokáig fecsegtem Lance-el. Felhívott és azt akarta, hogy vele menjek az esti Karácsonyi Bálba. Nem adtam neki egyértelmü feleletet. Hiszen még magam sem tudtam a választ. Elég sokáig beszélgettünk. Csak most jutott eszembe, hogy két egész hétig nem fogom látni. Nem tudom, mit gondoljak, mit érezzek. Egyrészt örülök, hiszen akkor nem fog majd idegesíteni. Másrészt viszont szomorú vagyok, hiszen nem fogunk találkozni. Azt hiszem, szeretem. Reggel még nem voltam benne biztos, de most… Néha repülni tudnék a boldogságtól!!!
Sietnem kellett, ha azt akartam, hogy Scott elvigyen. Néha irigylem Scott-ot. Már negyedikes, hamarosan érettségizik. Nekem meg még két évig itt kell dekkolnom.
A suliban azonnal megláttam Öt. Lance a szekrényénél állt és eszement káromkodások közepette próbálta beletuszkolni a cuccait a táskájába. Elnevettem magam, mire felém fordult.
- Szia, Kitty! – köszönt vigyorogva.
- Szia, Lance! – válaszoltam és odamentem hozzá, habár a szekrényem egészen máshol volt.
- Mi van veled? – kérdezte.
- Hát…semmi. Semmi különös – éreztem, hogy egyre vörösebb leszek és nagyon melegem lett.
- Gondolkodtál az ajánlatomon? – szegezte nekem a következö kérdést.
- Milyen ajánlatodon? – aztán hirtelen eszembe ötlött a dolog – ja, azon? Hát…
- Nos? – Lance jelentöségteljesen nézett rám.
- Hát… ha áll még, akkor… szívesen elmennék veled. Ha… te is akarod.
- Ez szuper! – kiáltott fel Lance és elnevette magát.
Pár diák felénk nézett, és rosszallóan csóválta a fejét. Lance abbahagyta a nevetést és látszott rajta, hogy kissé zavarban van. Olyan aranyos volt, hogy legszívesebben azonnal a nyakába borultam volna és megöleltem volna. De ez elég ciki dolognak látszott ebben a pillanatban. Aztán édesen rám nézett én meg majd elolvadtam.
- Hát… - mondta zavartan – akkor… még találkozunk.
- Aha – válaszoltam zavartan – akkor… szia!
Megfordultam. Nem akartam elkésni. De azért még visszanéztem. Lance még ott állt és integetett nekem. Visszaintettem. Aztán már tényleg indulnom kellett. 


A nap csigalassúsággal telt. Számoltam a perceket, másodperceket, pillanatokat. Végre eljött az ebédidö. Amikor bementem az ebédlöbe, megláttam Lance-t. Egy asztalnál ült a Testvériség többi tagjával. Amikor a tekintetünk találkozott, rám kacsintott és jelezte, hogy késöbb beszélni akar velem. De majd késöbb. Elkezdtem keresni a többieket. Hamarosan megtaláltam öket. A terem másik sarkában ültek egy asztalnál. Kurt kaján vigyort villantott rám, amikor meglátott. Tudtam, mit akar mondani, meg sem kellett szólalnia.
- Kitty-nek randija lesz! Kitty-nek randija lesz! – kántálta, alig hogy leültem.
- Fogd be! – rivalltam rá, de csak vigyorgott.
- Ez igaz? – szegezte nekem Vadóc a kérdést – tényleg azzal az alakkal mész?
- Miért ne? – vágtam vissza – az én dolgom.
Nem sokkal késöbb távoztam is. Lance a folyosón kapott el. Kimentünk az udvarra, amelyet gyér hó fedett. Reménykedtem, hogy fog még esni, legalább fehér Karácsonyunk lenne. Sétáltunk egyet, de közben egyikünk sem szólt egy szót sem. A szívem a torkomban dobogott. Lance hirtelen megállt és a szemembe nézett.
- Mit szólnál, ha este érted mennék? – kérdezte.
- Mi? Te megörültél? – néztem rá döbbenten.
- Ha nem kell… - mordult rám.
- Nem, nem! – szakítottam félbe – nem erröl van szó! Csak… kissé megleptél. Nem gondoltam volna, hogy ilyen figyelmes is tudsz lenni.
- Akkor? Este hét megfelel?
- Igen. Az jó lesz – éreztem, hogy egyre melegebb lesz. Pedig kint elég hideg volt és még kabát sem volt rajtam.
- Nekem most mennem kell. Szia! – mondta Lance és elindult befelé.
Én még kint maradtam és néztem a lábnyomait. Akkor már tudtam, teljesen belezúgtam. Az elöélete és minden más ellenére is. Szerettem és nem tudtam ellene semmit sem tenni.


Végre mégis csak vége lett mindennek. Az Intézetbe érve elsö dolgom volt, hogy megfürödtem és hajat mostam. Úgy gondoltam, hogy azt a ruhát veszem fel este, amit a múlt héten vásároltam a Plázában Vadóccal. Vadócot elég nehéz volt elcsábítani, hiszen nem az a „plázacica”-tipus, de azért ment a dolog. A ruhára ugyan csak egy fintort vágott, de ez nem nagyon érdekelt. A ruhám egy egyszerü, fehér, pántos kisestélyi volt, nem túl mély dekoltázzsal. Ehhez fehér cipöt, fehér táskát és egy arany fülbevalót viseltem. A fülbevalót még anyutól kaptam tavaly karácsonyra. Egy kis arany kereszt, szóval, semmi különös. De nekem az egyik legnagyobb érték. A hajamat szabadon hagytam és becsavartam. Szerintem remekül néztem ki. Már csak egy kis smink kellett és tökéletes voltam. Ezután gyorsan becsomagoltam Lance ajándékát. Egy sötétkék pulcsit vettem neki, szintén a múlt héten. Mire mindezzel kész voltam, már hallottam is Lance kocsijának dudáját. Magamra kaptam a kabátot, táskát, magamhoz vettem a csomagot és lesiettem a lépcsön. Lance a hall-ban várt engem.
- Csodálatos vagy! – mondta elismeröen, mikor meglátott.
- Köszönöm! – válaszoltam – te is nagyon jól nézel ki.
- Ezt neked hoztam – átnyújtott nekem egy kis csomagot – nyisd ki!
- Jó! Köszönöm! De én is vettem neked valamit – ezzel átadtam neki az ajándékomat.
Most már semmi akadálya sem volt annak, hogy kinyissam Lance ajándékát. Egy kis doboz volt benne. Amikor kinyitottam, majd’ elállt a lélegzetem. Egy gyönyörü arany karkötö volt benne. Nem túl drága, nem is túl különleges. De nagyon egyedi. Mintha pont nekem találták volna ki.
- Lance ez gyönyörü! Nagyon köszönöm!
- Örülök, hogy tetszik – mosolygott a fiú – én is köszönöm a pulcsit!
Lance feltette nekem a karkötöt. Most már ideje volt indulni. Lance nagyon gálánsan viselkedett. Segített beszállni, majd mikor a sulihoz értünk, ki is nyitotta nekem az ajtót. Ez nagyon tetszett. Úgy éreztem, én vagyok a legszerencsésebb lány a világon. A többiek már megjöttek. Jean természetesen Duncan-nel érkezett, Scott pedig Taryn-nal. Vadóc egyedül volt, de Risty hamarosan megjött és elrángatta magával. Evan partnere egy általam nem ismert elsös volt. Kurt volt az egyetlen, akit nem láttam. Most azonban minden dolog eltörpült a boldogságom mellett.  Lance olyan kedves volt, hogy azt el sem lehet hinni.  Aztán havazni kezdett.
- Lance! – kiáltottam fel boldogan – havazik!
- Az ám! – helyeselt ö – fehér Karácsonyunk lesz.
Karon fogott és bekísért a tornaterembe. Segített levenni a kabátomat. Aztán hirtelen magához ölelt és megcsókolt. Ez volt életem elsö csókja. És nagyon jólesett. Lance hihetetlenül jól csókolt. A mennyekben éreztem magam. Azután megfogta a kezem és elindultunk be a tornaterembe, hogy egy jót bulizzunk. Akkor már tudtam, hogy semmi és senki sem választhat el töle.


Katherine „Kitty” Pryde
Bayville