Gabriel csak órák múlva nyitotta fel szemeit. Pirkadat volt épp, s a szobába, hol magához tért, besütött a felkelő nap fénye. Ismerős egy helyen volt. Thomas padlásszobájának, rozoga, kinyitható kanapéján feküdt.

Először még örült is, mert azt hitte az esti verekedés csak egy rossz álma volt, de mikor mozdulni próbált észrevette, hogy kezei, és lábai meg vannak kötve. Ekkor rájött az igazságra. - Mi ez? - próbálta képességét bevetni, de nem működött.

 - Még mindig működik az a szer... - mondta egy apróbb mosollyal az arcán a belépő Thomas. Majd egy kis fiolát dobott az ágyra, melynek oldalán ismeretlen vörös folyadék tapadt meg.

 - Te szemét... Hogy teheted ezt…

 - Sajnálom

Thomas leült Gabriel mellé az ágy szélére. A fiú felült, majd úgy nézett a fiú szemeibe. Az inkább elfordította a fejét.

 - Mi a franc ütött beléd?! - kérdezte a fiú szinte üvöltve. - Te is tudod, hogy Arisa, és én… hogy az lehetetlen!

 - Semmi közöd…- mondta a fiú zordan. Erre Gabriel dühödten megragadta Thomas egyik vállát.

 - Azonnal engedj el! - hangja lassan kétségbeesetté vált.

 - Nem - arcán örült mosoly jelent meg, majd az ágyra lökte a fiút. Annak testébe erős fájdalom hasított, de a fiú nem üvöltött fel. - Nem lehet

Thomas hangja jegessé vált, majd felállt.

 - Miért? - ült fel újra Gabriel

 - Mert tudom milyen az, amikor egy kisfiút megvernek…

Thomas leült a földre, s hamar az emlékeibe feledkezett.

„Régi idők emléke sejlett fel benne. Egy hűvös tavaszi délután, egy hatalmas ház, egy még hatalmasabb földterületen. Itt élt ő, a húga, szülei, és a személyzet.

Thomas akkoriban még csak 6 éves lehetett. Csendes, félénk fiatal fiú, aki imádta a csokis tejet dobozból inni, és mindig megdézsmálta a csokit éjszaka. A húga, pedig 4 éves, szintén félénk, bájosan mosolygó lány volt. A kislány boldog volt, szeretett ott élni, de a fiú nem. Thomas szülei szegénysorból kilépett gazdagok voltak, és a fiú visszavágyott a nyomorba. Az oka? Egyszerű. Nem kapta meg szülei szereteté, se ő, se a húga. És ez neki rosszul esett.

 - Már megint nem vagy normális? - üvöltött apja a ziháló fiúra. Ez térítette ki a gondolatai örvényéből a kölyköt

 - Mit izgat? Felém se nézel! - kiabálta Thomas - Sose nézel - elfordította a fejét. Majd a következő pillanatban az apa összeesett. A ziháló fiú, pedig ott állt előtte, egy konyhakést szorongatva. Az apa csak felhúzta az orrát, majd kirúgta a megvadult fiú kezéből a kést. Az utána nyúlt, de nem érte már el. Nagy árat fizetett tettéért…

      Lassan beesteledett. A fiatal Thomas a szobája falát firkálgatta unalmában. Nem félt, úgyse kapott érte büntetést, szülei nem foglalkoztak vele, se húgával. Csak a nagy partik, és a nyalás a főnökeiknek érdekelte őket.

Már vagy 5 órája be volt zárva a szobájába. Az odakintről beszűrődő zajok felkorbácsolták az idegeit. Jobb is volt neki idebent.

 - Meddig tűröd ezt még ostoba kölyök?!

Thomas az ablak felé fordult. Ott egy magas férfi állt. A lemenő nap sugara vöröslő színe megcsillant lila haján. Fel volt kötve, s csak pár tincset hagyott szabadon belőle. Testén egy ujjatlan vörös atléta feszült, s szürke nadrágot hordott. Hátracsapott kezekkel bámult ki az ablakon. Hasonlított Thomasra, csak idősebbnek nézett ki. Ő volt az.

De most… Ekkor látta először.

A férfi megfordult, és lassan odasétál Thomashoz. Átkarolta a fiatal testét. Annak szemeiből könnycseppek gurultak ki. Boldogságkönnyek. Olyan rég ölelte meg őt valaki. Igaz ebben az egészben volt egy szépség hiba: Az aki átölelte, csak egy odaképzelt ember volt, nem pedig, valós személy.

      Ez után a teljes sötétség telepedett a fiú agyába. Mintha valami örvény beszívta volna őt a nagy ürességbe, és innen nem tudott szabadulni a fiú! Valami különös erő fogva tartotta őt, s csak órák után engedte újra szabadon. A látvány, ami fogadta: Rémisztő volt!

A bálterem vérben úszott, a vendégek egymáson feküdtek a saját vérükbe fagyva. Thomas anyja, és apja egymásba kapaszkodtak, és rémülten meredtek az emeleti gangon álló fiúkra. Annak kezében apja fegyvere, egy Beretta figyelt. Nagyot koppanva érkezett a földre, mikor a fiú rádöbbent tettére, s eldobta. Majd elfutott.

Dühösen feltépve az ajtót rontott be húga szobájába, s az ölébe kapta a lányt.

 - Bátyám… hová viszel? - kérdezte megszeppenten a lány

 - Én… Megmentelek! - mondta zaklatottan a fiú, majd az ablakhoz lépett.

Gabriel épp kiszabadította magát, mikor Thomas keservesen felüvöltött, s felugrott a földről a fejét fogva.

 - Hagyjatok békén! - kiabálta, mintha szellemeket látott volna.

 - Mi a…? - kezdett bele a meglepett Gabe, de a fiú végig se hallgatva rohant el. Gabriel nagy döbbenetére.

A konyhában talált rá Thomasra. Az, az egyik sarokban gubbasztott, zihálva, megrettent arcot vágva. Gabriel nem értette mi baja, hisz nem gondolatolvasó. De tudni akarta mi van ezért bicegve odament hozzá.

 - Thomas… - guggolt le elé Gabriel - Baj van? - kérdezte. A fiú csendben ránézett, majd elfordítva tekintetét felállt. Pár pillanat múlva Gabriel találkozott az ajtófélfával.

 - Wie kommst Du ent?[1]- sziszegte Thomas.

 - Engedj el - mondta nyugodtan Gabriel. De válaszképp, csak jobban bele lett passzírozva a falba. Ez nagyon fájt neki, de nem igazán törődött vele.

 - Du antwortst mir![2]

 - Wovon schrockst Du er?[3] - kérdezte erre Gabriel, mire a meglepett fiú elengedte őt, és hátrébb lépett. - Mond már el! Ezzel semmire se mész! Te is félsz... Ahogy Thomas. - susogta Gabriel, mire a férfinak elkerekedtek a szemei.

 - Én nem félek semmitől! - megmarkolta az egyik szék háttámláját. - Ich fürchte nicht! ! ![4] - ismételte meg sokkalta dühödtebb hangon.

 - Damals... Warum zitterst Dein Hände?[5]

Ezt talán nem kellett volna Gabenek megkérdeznie. A jelen állapotot nézve: Igen veszélyes számára, Thomas dühe. Erre hamar rá is jött, ugyan is a dühödt mutáns a másikhoz vágta a széket, amire támaszkodott. Gabriel alig tudott kitérni előle. És a lendülettől a földre is huppant.

 - Te átkozott kis...! - ütésre lendítette karját, de a fiú kitért, így csak a fal sínylette meg.

 - Már látom, miért retteg tőled Arisa. - lassan felállt. S a megjegyzése csak tovább hergelte Thomas idegeit. - Arra még csak nem is gondoltál, hogy... - vett egy levegőt - Sajnál?

Thomas felhördült, majd leült az egyik székre. Talán igaza volt ennek a kis mitugrásznak. Végül is... Tényleg szemét módon bánt Arishával, ez tény, de mit tehet ő róla? Ha agya egyik fele teljesen erre van ráállva. A sexre.

 - Sajnál... - mondta maga elé. - Sajnál?! - felüvöltött, s erőteljesebben lihegni kezdett. - Azt nem élné túl!

 - Tényleg képes lennél rá? - kérdezte Gabriel, s a fiúval szemközti falhoz dőlt - Mert én nem hiszem...

 - Ő igen... - mondta Thomas a fejét fogva. - Ő igen, de én nem...

 - És ő miért lenne képes rá? - érdeklődött Gabe, majd egy széket húzva Thomas elé, ő is leült.

 - Ich werde fähig darauf![6] - sziszegte Thomas - De nem... - kezdett összezavarodni. Ekkor Gabriel megfogta a fiú két vállát.

 - Du entscheidest, etwas willst du...[7]

 - Az elvesztegetett 10 évemet akarom! - sziszegte a fiú vérmesen. - Megváltoztatni a történetet.. Visszaadni a húgom... - itt megakadt, majd fejét lehajtva a földet kezdte bambulni. - Azt, ami megtörtént, kidobni a kukába, új életet kezdeni Ar... Magamban...

 - Ha elmesélnéd...

 - Nem akarom!

Thomas olyan inzultussal ugrott fel a székről, hogy az felborult. Majd kezeit a fülére tapasztva, majdnem Gabrielt is fellökve kirohant a konyhából.

 - Er beginnt schon wieder![8]

Már napok óta zuhogott ez az átkozott eső! A nap már napok óta nem sütött ki! Hideg volt, és a két gyermek fázott.

Valahol egy régi elhagyatott ház, poros parkettáján ülve, a sarokban vacogva két fiatal ült, egy szál rongyos, moly rágta takaróba burkolva megfáradt testüket. Thomas volt az, a kishúgával, a két hajléktalan. A kislány nagyon remegett, s néha csúnya köhögő roham tört rá. Ez nagyon aggasztotta Thomast. De nem szólt, nehogy megijessze a kislányt.

 - Bátyám, én félek - suttogta a lány könnyes arccal. Thomas megsimította a kis arcot, majd közelebb húzta magához a lányt.

 - Nincs miért Jennie

Még maga a fiú sem tudta elhinni, amit mond, mert ő jól tudta, hogy a kistestvére nagyon beteg. De nem mondhatta el neki! Bíznia kellett a szerencsébe, és, hogy az mellé áll.

      Lassan beesteledett. A szegény kis városka sötétbe borult, az utcalámpák felgyúltak. De nem az elhagyatott háznál. Ott továbbra is a komor sötétség uralkodott. Valószínűleg akkor se lett volna sokkal világosabb, ha a felhők feloszlottak volna. De ez Jenniet nem zavarta. Legalább tudott aludni egy kicsit, és nem zavarta őt semmilyen fény. Ám az már biztos aggasztotta volna, ha tudta volna: Egyedül van!

 - Még mindig esik

Thomas fáradt léptekkel sétált az úton - Valami meleg helyet kéne találni - ekkor megtorpant. Végre megtalálta azt, amit már rég keresett. Hiába élt már vagy 2 éve az utcán, még nem sikerült kiismernie a helyet. Ez a hely olyan más, mint München. Ebben meg tudott állapodni magával.

Arcán keserű mosoly játszott. S körbenézett. Majd közelebb lépett a patika bejáratához. Még egyszer megbizonyosodott arról, hogy senki nem látja, majd egy kis hajba valót szedett elő szakadt kabátja zsebéből, s az ajtó zárját kezdte vele birizgálni - Mindjárt meg vagy...!

Az alatt a rohadt két év alatt, amit az utcán töltöttek, Thomasnak sikerült kitapasztalnia a zárfeltörés minden csínját binját. Most is: képes volt profi betörő módjára feltörni egy bonyolult zárat egyetlen kis hajcsattal. De sajnos a felszerelt riasztók ellen már semmit se tehetett. Hirtelen jött fények világították meg a kis szarkát, majd egy monoton hang szólt:

 - Állj meg ott, ahol vagy! Körül vagy véve - szólt a nem messze tőle álló rendőr a hangosbeszélőjébe.

 - A húgomnak kellek - suttogta maga elé - Azt csak szeretnéd fakabát! - kiabálta, majd futni kezdett az ellentétes irányba. De megtorpant. Még egy rendőr, és vagy még 5 volt körülötte.

 - Nem akarunk bántani - szólt egy nő, de a nyurga kölyköt ez nem érdekelte. A menekülés! Csak ez járt a fejében, és, hogy megmenthesse beteg húgát! Ez a két dolog olyan természetfeletti erőt adott neki, mitől kezein megfeszült a bőr. Majd a fiú öklét lendítve a földre terítette az útjában álló férfit. De nem akárhogy. Az arcán felszakadt a bőr, feje összeroncsolódott. Holtan terült el a földön, és a zaklatott fiú tovább futott.

 - Ráéreztél kölyök?

Hangzott Thomas fejében a kérdés - Engedd, had segítsek!

Thomas tovább rohant

 - Csak a lábát! De gyorsan! - üvöltötte a rendőrkapitány. - Nem tűrünk el egyetlen tolvajt sem a városban!

 - THOMAS!

A mesterlövész fegyvere elgördült. S a fiú, futás közben tett egy 180°os fordulatot, közben lefékezett, nem kis sarat verve fel magára. De ez most nem különösebben érdekelte

A golyó nem talált!

 - Órákat kéne venned öreg! - kiabálta Thomas egy gonosz mosollyal, s újra megfordulva elszaladt.

      Egy rozzant konténer mögött bújt meg. Lihegett, és még csapzottabban nézett ki mint eddig.

 - Mért segítettél? - kérdezte a fiú maga elé meredve. Előtte ott ácsorgott Ő!

 - Ha már egy testen kell osztozkodnunk legyünk jóban!

 - Legyünk! - mondta Thomas boldogan - De akkor áruld el nekem a neved! - gyermeki mosoly jelent meg piszkos arcán

 - Nincs nevem...

 - Akkor én adok! Legyél ezentúl...

Thomas vagy 10 percig gondolkozott milyen neve is lehetne új barátjának - Sam! - csattant fel hírtelen. A falnak támaszkodó férfi megugrott.

 - Halkabban - mondta - Nézd csak - fordult meg a férfi, majd eltűnt. Thomas egy nagykabátban sétáló alakot látott meg elhaladni az úton. Leírt róla, hogy nem városi pancser. És az is, hogy van pénze. Igaz utóbbit csak remélte a fiú. Ösztönei pedig feléledtek, s lassan a férfi után lopódzott.

 - Nocsak... kit fogtam? Egy kis tolvajt?! - olyan hirtelen kapta el az idegen, Thomas grabancát, hogy a fiú észre sem vette. Csak mikor már visszarántotta őt - Kérem vissza!

 - Der alte Man lassen mich nach. Die lassen fort, bevor noch nicht nehme mir! Die lassen fort, bevor noch nicht nehme mir Zuflucht zu die Gewalt![9]

 - Látom valaki nagyon mérges!

 - Ich verstehe doch nicht, was sie sagen[10]

 - Ich verstehe doch dich glaub nicht, dass ich mich von der Bedrohung eines Knabes beängstige[11]

 - Pedig jobb lenne! - mondta egy örült vigyorral a fiú, majd öklét lendítve belevágott egyet a férfi gyomrába. Az vért felköpve engedte el a srácot. Vagyis: dobta el őt, majd kissé összegörnyed! - Mondtam - nevette el magát Thomas. Majd futni kezdett, de:

 - Állj meg, és add vissza az órám! - kiabált a fájdalomtól feldühödött alak. S újra elkapta a kölyök grabancát

Gabriel a konyhában ücsörgött. Órák óta semmit! A telefon néma, az ajtóba senki sem állt; Thomas eltűnt.

Itt volt az alkalom, hogy elmenjen, de mozdulni is alig tudott. Ezt eddig észre se vette, hisz az izgalomtól volt fűtve, és a fájdalom valahogy nem jutott el az agyáig, ám most levegőt is alig kapott, mert minden apróbb mozdulatára sajogni kezdett valameik sérülése. Így aztán kénytelen volt szinte mozdulatlanul az asztalra dőlve pihenni.

Az eső lassan kezdett elállni. Végre!

Thomas egy buszmegálló padján ült. Mellette a majdnem megkárosított férfi.

- Amit tettem... az azért volt, mert én is az vagyok? Az a más? - kérdezte a fiú kíváncsian

„- Ne legyél ekkora hülye! Ne állj vele szóba!” - zengte Sam mérgesen, de Thomas nem törődött vele.

 - Nem rég alapítottam egy afféle otthon a fajtádnak. Eljöhetnél. És teljes ellátást nyújtanánk a beteg húgodnak, akiről meséltél. - mondta a férfi összeérintett újakkal, a tájat nézve. Thomas felpattant

 - Rendben! - kiáltotta boldogan

 „- OSTOBA!”

...

Puha léptek halk zaja verte fel a folyosók néma csendjét. Két árny jelent meg a gyéren kivilágított folyosó padlóján, majd megjelent két ember. Egy fiú, és egy kislány. Kézen fogva rohantak előre, a vélt kijárat irányába, s a földön zajosan koppanó kommandós bakancsok hangját egyre erősebben hallották. A katonák már szorosan a nyomukban voltak.

 - Fuss húgom, már csak egy kevés - mondta Thomas.

 - 9-Z5… azonnal állj meg! - üvöltötték többen is szinte egyszerre, de a fiú, s a lány csak rohant tovább. A szabadság már csak pár lépésre volt, egyre csak közelebb, de látták, hogy a kinti világ fénye kezd eltűnni, s a nehéz vasajtó bezárulni készül. De ekkor még mindketten bíztak a szerencséjükbe, ám a srácnak nem kedvezett Fortuna. A fiú lábába egy golyó hasított, mitől orra bukott. De... Az esés előtt, a vég előtt, még egy utolsó lökéssel kilökte a kislányt a becsukódó ajtó kicsiny résén.

- FUSS! - kiabálta még húgának, majd eszméletlenül elterült a földön s lezárult előtte a menekülés útja.

A földön feküdt, s csak alig tért még magához. Teste csak úgy hevert, mint egy rongybaba a szemétdombon, nyakában egy nyakörv figyelt, s arra egy láncot fűztek, minek végét a falba rögzítették. A lábainál, pedig két patkány rohangált, s épp a neki szánt ételt hordták el, otthonukba.

A fiú lassan felemelte fejét, csapzott haja mind arcába hullt, szemei, pedig remegtek. Egyik kezével előre nyúlt, a levegőt kezdte markolászni, az ott álló húgának kezét próbálta megfogni, de a lány, csupán csak egy, az agya által teremtett vízió volt. Erre nem sokára a srác is rájött, s keserűen felordítva, mindkét kezét a fejéhez tapasztva, húzta össze magát.

 - Thomas…

Egy árny vetült a fiúra, s egy ember lépett be. A 165 cm magas katona megállt a fiú előtt. Várt, majd beletúrt ébenfekete hajába. Ez után, kedves nem nevezhető módon rúgta oldalba a fiút, hogy ugyan kelljen már fel.

Az, az inzultustól magához térve, lassan két lábra küzdötte magát.

 - Igen apám? - nyögte zaklatottan

 - El sem tudod képzelni… hogy Withman mennyire dühös! Mégis honnét vetted a bátorságot? - és, hogy kifejezze haragját: A férfi pofonvágta Thomast, amitől az hátravágódott, majd a földre zuhant. - Hogy képzelted ezt te ribanc?! - üvöltötte

 - Én csak... - suttogta a kissrác rémülten. Nem gondolta volna, hogy az a kedves férfi így átveri, elszakítja tőle a húgát, és ezt a szadistát kell majd az apjának tekintenie. Még csak 11 éves! - A kishúgom...

 - Leszarom - morogta Bart leguggolva Thomas elé. Majd megsimítva annak hátát, megragadta a pólója nyakát, és ülésbe húzta őt. - Szeretlek te korcs - suttogta a srác fejét mellkasához szorítva. Thomas nem értette, hogy ezt most, hogy érti. De nem is akarta megtudni.

Engedve az ölelésnek hunyta le a szemeit.

Thomas a nyakába zúduló esőre tért csak magához. Lassan tápászkodott csak fel, a fejét fogva. Olyan szinten volt rosszul, hogy az egyik közeli kukának vélt tárgy felé hajolt, majd belehányt. Utána, pedig összeesett a földre, és hátra dőlve meredt maga elé. Borzalmas szédülés fogta el, ráadásul az álma is felzaklatta őt.

 - Hol vagyok? - próbált tájékozódni, de a szemeit is alig bírta nyitva tartani. Ráadásul az eső is az arcába zúdult. De ez most nem zavarta. Inkább az, milyen iszonyatos betegséget kaphatott el, amíg eszméletlenül feküdt.

 - Gabriel - hörögte remegve. Eszébe jutott, hogy a fiú valószínűleg nincs már a lakásában, azzal is tisztában volt, hogy Withman örült mód keresteti őket, és az is a fejében járt, hogy felkéne hívnia Gabrielt. De ezek után? Ő megverte őt, aztán az a szérum, ráadásul megkötözte a fiút, hogy ne mocorogjon, mikor megfenyíti. És miért? Mert féltékeny volt! Ez az egész, ami akkor még egy értelmes tett volt, most már értelmetlen cselekedetek láncolatának tűnt.

Ezekből a félkába gondolataiból egy felé magasodó alak látványa zavarta meg. S mellette egy női alakot is észrevett. Hatalmas fehér szárnyakkal.

 - Maga Isten? - kérdezte, és megpróbált felülni, de mozdulni se bírt.

 - Igen - mondta a felé magasodó férfi - Ő itt, pedig a halálangyalom! - mutatott a nőre - Ugyan Thomas - guggolt le hozzá majd a hölgyre nézett. - Kérem, szóljon a mentősünknek, hogy megtaláltuk!

Thomas még meredt rájuk, majd eszméletét vesztette.