Eljött ez a nap is. Legtöbben féltek, mérgesek voltak miatta, csak páran várták, illetve maradtak közönyösek. A Bayville Gimnáziumban megkezdődött az új tanév, a diákok apró örömére pénteki nappal.

- Még van képük iskolába küldeni minket? A nyáron megszabadítottuk a világot egy futóbolond megamutánstól, s még az iskolát is el kell viselnünk! – sopánkodott álmosan Kurt.

Páran az asztalnál nevettek ezen, Scottnak azonban elég volt egy pillantást vetnie Árnyékra, hogy elvegye a kedvét monológja folytatástól. Neki is nehéz, mondhatni, fájdalmas nap volt a mai. Tudta, hogy ma biztosan csak virtuálisan láthatja őt. Kicsit sajnálta már azon döntését, hogy nem jelentkezett egy egyetemre sem, hanem úgy határozott, még aktívabban segít be a többiek edzésében, oktatásában. Jean ezzel szemben a számtalan egyetem közül, mely elfogadta jelentkezését, a neves UConn-t választotta, közel otthonához. Scottnak nagyon fájt az a több száz kilométer távolság, amely őket most elválasztotta. A Kurt-tel rövidre zárt vitát követően unottan üldögélt a hangos reggelizőasztalnál. Tudta, túl kell tennie magát ezen, hogy rendesen képes legyen végezni a dolgát. Azonban ez egyáltalán nem volt egyszerű.

- Na, kit vigyek el a gimibe? – kérdezte. Hangja nem mutatta érzelmeit.

Természetesen millió kéz lendült a magasba.

Szótlanul vezetett. Nem mintha nem tudott volna odafigyelni, de a mai napon nem volt kedve beszélgetni. Vadóc, Kitty és Kurt váltakozó hangulatban vizsgálgatták egymás órarendjét. Scott fel sem tudta idézni, hogy jutott el az iskoláig, illetve mi történt az eltelt idő alatt. Pedig az ilyennek nem szabadna megtörténnie. Baj is lehet belőle. Mire elhessegette gondolatait, a többiek már ki is szálltak az autóból és méterekre jártak tőle. Ekkor jutott csak eszébe, hogy még mondani akart valamit.

- Vadóc!

A lány úgy fordult vissza, mintha tudta volna, mi következik, s ezt Scott is észrevette.

- Azt hiszem, tudod, mire szeretnélek kérni. – Beszéd közben megvakarta tarkóját, ami nála a bizonytalanság jele volt.

- Tudom. – felelte Vadóc hűvösen. – Ez a rangidős-duma. Már a professzorral is beszéltem róla. De vedd tudomásul, mint ahogy mindenki más, hogy nem vagyok képes csodákra. Pláne itt és pláne egyedül. Ti legalább ketten voltatok. – A lány beszéd közben egyre feljebb emelte hangját.

- Jó, jó. – mentegetőzött Scott. – Csak minél kevesebb balhét szeretnénk…

- Akárcsak én. – vágott a szavába a lány.

- Akkor rendben. Szia!

Tabitha talán még soha nem utálta ennyire az iskolai környezetet. Ha barátai nem lettek volna, na meg a tízpercek, úgy érezte, begolyózott volna. A záró kémiaóra volt azonban a lélekölés csúcsa. A tanár úgy vélekedett, nagy szívességet tett, hogy pár robbantós kísérletet hajtott végre. Nagy dolog. A kicsengetéskor úgy érezte, mint ha börtönből szabadult volna. Ugrándozva hagyta el az iskola épületét. Az órájára nézett. Amarának a testnevelés jutott utolsó óraként a mai napra, vagyis pár perc múlva ő is végez. Úgy tervezte, megvárja. Hirtelen egy, a szintén távozó diákok csivitelésétől eltérő hang ütötte meg a fülét: egy motor öblös berregése. Önkéntelenül is hátrafordult. A motorkerékpáron ülő, robosztus testalkatú férfi lassan, de minden kétséget kizáróan felé hajtott. Hátralépett, felkészülve a futásra, de ekkor az megállította a járművet és levette bukósisakját. Piotr volt, az, vagy fedőnevén Kolosszus, akivel egy csapatban küzdött Apokalipszis ellen. Pár másodpercig szótlanul fürkészték egymás arcát. A fiú valamiért mintha szomorúnak tűnt volna.

- Tabitha. – szólalt meg halkan. Hangjában aggodalom csengett. – Kérlek. Segítened kell.

A lány rámeredt. Egy pillanatra megijedt. Nem Piotrtól, a helyzettől.

- Kérlek, segíts. A húgomról van szó. Csak bennetek bízhatok.

Ekkor érkezett meg Amara is.

- Szervusz, Piotr. – köszönt a fiúnak. – Mit keresel te itt?

Tabitha gyorsan átlátta a helyzetet. A fiúnak láthatóan nehezen beszélt problémájáról.

- Hosszú. – mondta Amarának. – Mit akarsz tenni? – kérdezte immár Kolosszustól.

- Érte kell mennem. Vissza Oroszországba. Amilyen gyorsan csak lehet. Ha megelőzöm Magnetót, eltűnhetek, és új életet kezdhetünk. Ő még nem tud róla, hogy eltűnt.

- Miről van szó? – kérdezte értetlenül Amara.

Tabitha gondolatai azonban most fénysebességgel pörögtek, hogyan segíthetne Piotrnak. Be is ugrott a megoldás. Persze kockázatos, de ez vészhelyzet volt.

- El tudnál vinni minket az Intézethez? – kérdezte a fiútól – Majd mondom, merre menj. – Bólintás volt a válasz. – Addig neked is elmagyarázzuk a dolgot. – mondta Amarának.

- Rendben. – szólt Tabitha. – Ide ne gyere be, Piotr! Az út innen felvisz egy szirtre, ahonnan már csak az öblöt látod. Ott találkozunk. – A fiú ezzel elhajtott. – Én megkeresem Bobbyt. Ő tudja legjobban vezetni a Blackbird-öt. Amara, te szedd össze, akit még látsz. És a lehető leggyorsabban. A hangárban találkozunk.

- Nem kéne erről másnak is szólni? – kérdezte halkan Amara.

- Ismered őket. Gyorsnak kell lennünk, amennyire lehet. Siessünk!

A sötét bőrű lány vállat vont. Ismerte barátnőjét.

Bobbyt nem volt rábeszélni „egy kis kiruccanásra”, ahogy Tabitha mondta neki. Amara pár perccel később érkezett meg Sam társaságában.

- Nem fogják észrevenni, hogy kirepült a gép? – kérdezte Tabitha.

- Ugyan, ne izgasd magad. – válaszolta Bobby. – Riasztórendszer vagy ilyesmi nincsen. Legalábbis a múltkor nem volt.

- Jó. – nyugtázta a lány. – Ne gyorsíts fel azonnal, még felszedünk valakit.

Bobby homlokához tartott középső és mutató ujjával jelezte, semmi akadálya.

Ororo éppen növényeit gondozta az üvegházban. Tökéletes nyár végi idő volt, állapította meg az égre nézve, legalábbis a virágok szempontjából. A nap még sütött ugyan, de már közel sem olyan erősen, mint pár hónapja, így nem kellett egész napra ködbe burkolni a növényeket. Az égre tekintve hirtelen egy gyorsan mozgó fekete foltot pillantott meg, amelynek mintha ismerős alakja lett volna. Nem, az kizárt, gondolta. A valami eltűnt a fák között, majd pár másodperc múlva újra felemelkedett. Ekkor próbálta csak megfigyelni alaposabban. Nem, mégsem kizárt. Te jó ég, mi történhetett? Pár perccel később megszólalt az épületben a riadót jelző sziréna.

- Remek. – dörmögte Logan, immár a Velocity vezetőülésében. – Ilyen sebességgel néhány perc és elveszítjük őket. A rádió bedöglött, akárcsak a Blackbird nyomkövetője.

- Pár napja igen nagy napkitörést észleltek. – jegyezte meg McCoy. – Mivel észak felé tartanak, lehet, hogy az zavarja a rádiójeleket.

- Valakinek valami mentő ötlete? – kérdezte Farkas némi szünet után.

- Ez nem céltalan kirándulás. – mondta mellette Ororo. – Nekem úgy tűnik, pontos úti céljuk van. Az irányból ítélve Európában lehet.

Farkas persze nem örült, hogy mindössze ennyit tudnak, de jobb választása nem volt.

Tabitha úgy érezte, első benyomása alapján nincs sok esély, hogy megkedvelje Oroszországot. Szeptember eleje volt, ugyanakkor az idő alapján ő késő őszre tippelt volna. Egy nagyobb várostól egy-két kilométerre szálltak le, egy háznál, amelyen látszott, hogy egykoron jobb időket is látott.

- Ez az? – kérdezte Piotrt. – Itt él a húgod?

- Igen. – felelte ő tömören, miközben kikászálódott az ülésből. – Itt őriztette őt Magneto. Amíg ő Apokalipszis fogságában volt, megpróbáltam megszervezni, hogy elvigyem, de ekkor hívtatok ti. Most pedig megtudtam, hogy eltűnt.

Tabitha elcsodálkozott kettejükön. A fiú, akivel eddig csak egyszer találkozott, elérte, hogy egy cseppnyi bűntudatot érezzen. Pedig tudta, semmi bűn nem volt abban. Most mégis megsajnálta Piotrt.

- Ha minden jól megy, nem is kell kiszállnotok. Sőt, jobb, ha egyedül megyek.

A fiú nem is vette fel fémalakját. Odasétált az ajtóhoz, s kopogott. A többiek viszonylag feszülten figyelték. Úgy tűnt, beszél valakivel. Mikor végzett, nyugodtan a gép felé nézett, s biccentett. A következő pillanatban azonban az ajtó belülről darabokra tört, s valami Piotr testéhez csapódott, aki levágódott a tornácról. Nem várták meg, mi volt az. Tudták, itt az ideje, hogy akcióba lépjenek. Egy emberként viharzottak le a gépről. Piotr ekkorra már fémmé alakította bőrét, de hiába. Egy hatalmas, talpig vörösbe öltözött férfi lépett át az ajtó roncsain, egy csápot lőtt ki jobb kezéből, ami rátekeredett a fiú lábára, majd ennél fogva hozzácsapta a falhoz, ami hatalmasat reccsent. Sam nem tétlenkedett. Egy lépésből elrugaszkodott, s már repült is az óriás felé, aki azonban csápját ostorként használva odavágott egyet neki, s letérítette pályájáról. Jó tizenöt méterre az idegentől ért földet, a hátára vágódva. A férfi merev arccal három megmaradt ellenfele felé fordult. Jég, tűz és egy tekegolyó méretű robbanó golyó szinte egyszerre indult meg felé. Bobbynak sikerült megfagyasztania a bal kezéből egy pillanat alatt kinőtt újabb csápot, Amara pedig telibe találta. Ugyanakkor jobb csápjával a férfi feléjük ütötte Tabitha bombáját. Amaz pontosan Amara előtt robbant fel, s háttal nekicsapta a lányt a Blackbird futóművének. Tabitha és Bobby összenéztek. Tudták, ez így nem működik. A lány alig észrevehetően a talajra mutatott. Ennyi elég is volt ellenfelüknek, hogy működő csápját a Tabitha egyik csuklójára kulcsolja, s elkezdje maga felé húzni. Semmit nem tudott tenni ellene. Bobby ennek ellenére megpróbálta végigvinni a tervet, s másodpercek alatt megfagyasztotta a férfi lába alatt a talajt, ami így szinte korcsolyapályává változott. Az azonban nem mozdult, s így semmit nem értek ezzel. Szerencsétlenségére Sam, akivel eddig nem foglalkozott, visszatért a küzdelembe, s úgy vágódott bele, hogy elterült, s le is csúszott a jégről, s Tabithát is elengedte. Bobbynak se kellett több, gyorsan jégtömbbe foglalta a férfit.

- Ez nem tart örökké, ugye? – kérdezte Tabitha a fiút, aki válaszul ingatta a fejét. – Akkor rárobbantom. – Nem is várt választ, helyette pár nagyobb energiagömböt helyezett a jégre. Egyszerre robbantak, s a detonáció a jéggel megerősítve elég volt, hogy a férfi eszméletét vesztve a földön maradjon.

- Egy kis kiruccanás, mi? – kérdezte Bobby.

Tabitha vállat vont.

Nagy nehezen felébresztették Piotrt, aki azonnal a hozzá vágott valamihez szaladt. Ekkor látták csak meg, hogy egy öregember az.

- Anatolij! – szólította meg. Az agg nyöszörgött. – Mi történt? Csapdába csaltál?

- Nem. – válaszolt elhaló hangon. Kolosszus egy pillanat alatt felemelte a gallérjénél fogva.

- Akkor beszélj!

Anatolij nehezen préselte ki magából a szavakat.

- Pár órája érkezett meg ez. – mutatott a vörös ruhásra. – Szólni se tudtam, azonnal fogoly voltam. A csápjaival fogva tartott akkor is, amikor veled beszéltem. Mint egy báb.

- Hol van Iljana? – kérdezte Piotr.

- Ő nem fogja megmondani. – szólalt meg egy gunyoros hang a feje fölött. A következő pillanatban felemelkedett a földről, s rettentő sebességgel tarolta le újdonsült társait.

- Végre újra működik a nyomkövető. – mondta halkan Logan, válaszul egy csipogó hangra, miközben valahol Nyugat-Németország felett repültek. – Hát nem épp egy déltengeri kirándulás. Oroszország kellős közepén vannak. – Hangja az utolsó mondatnál elkomorult, fejében sötét gondolatok támadtak.

Piotr kótyagosan ébredt, egy tetőtől talpig fém szobában. Vele szemben Magneto és Kardfog állt. Elöntötte a méreg, nem érdekelte ellenfele ereje, minden dühét rá akarta zúdítani. De képtelen volt megmozdulni. Magneto intett egyet, s teste rongybabaként engedelmeskedett. Talpra állította.

- Hol a húgom? – sziszegte.

- Nyugodj meg! Biztonságban. – válaszolt Magneto magabiztosan. – Te viszont megtagadtál. Csalódtam benned. Ha eljön az ideje, megkapod a büntetésed.

A fiút még inkább haragította Magneto nyugodt hangja. Újfent megpróbált megmoccanni. Gúnyos mosoly volt a férfi válasza.

- Tudod, azért nem siettem azonnal a kis találkozótokhoz, mert elő kellett készítenem ezt a szobát neked. Ebben az alakban a mágnesesség miatt nem tudsz megszökni, másként viszont itt vannak a falak, és mellesleg Kardfog.

Megfordult, s kisétált a szobából. Azonban az ajtóban visszafordult.

- Jut eszembe, nem tudom, Fremov említette-e, de a húgod is közénk tartozik. Mutáns.

Azzal magára hagyta Piotrt gondolataival. Egy türelmetlen férfi várta az ajtó előtt: Vörös Omega.

- Tartozik nekem valamivel, elvtárs. – szólt szigorúan.

- Türelem, Arkagyij. Az ifjak a gömbökben biztos nem jutnak ki, és ha itt vannak, ő is itt lesz hamarosan.

Bár a repülőgép időközben helyet változtatott, Logan kitartott amellett, hogy az első állomáshelyen is körülnéznek. Most már tudta, nem döntött rosszul. Azonnal látni lehetett, hogy baj történt. Égésnyomok, egy félig jeges tócsa. Itt harc folyt. Körbeszagolt, s tudta, az újoncok itt jártak. S még valaki más is. Elöntötte a méreg, a tehetetlenség miatti düh. Nem érezte, merre távoztak. Azonban hirtelen megérzett egy harmadik szagot is, ami visszavezetett a házba. Scott, Bestia és ő a darabokra tört ajtón keresztül beléptek a házba. Egy öreget pillantottak meg, aki egy kanapén pihegett. Mikor az is észrevette őket, halálra sápadt.

- Ma-maguk is vele vannak?

- Kivel? – rivallt rá Farkas. – Vörös Omegával? Ezt inkább tőled kérdezném, haver. – Fenyegetésképpen előpattintotta fémkarmait. Az öreg hátrahőkölt.

- Mi történt? – vette át a szót Scott. – Csak nyugodtan, nem fogjuk bántani.

A kompániától valószínűleg halálra rémült férfi nyelve csak nehezen oldódott meg. De pár pohár vodka után készségesen elmesélt mindent, egykori feladatát, azt, hogy Iljana eltűnt, Vörös Omega felbukkanását, és hogy Magneto is feltűnt, majd egy év után. Mikor kiléptek a házból, már mindannyiuk fejében ugyanaz a terv forgott. De tudták, kényszerpályán mozognak, ami sosem jelentett jót.

Mint ahogy a helyszín sem. Az Urál egyik csúcsa felé vezető úton elhelyezett bunker valószínűleg szovjet katonai létesítmény volt. Nyilván Vörös Omega ajánlotta. Úgy döntöttek, a minél gyorsabb lejutás cselekvés érdekében Kurt leteleportálja őket a gépből a tetőre, valamint, hogy csapatokban mennek le. Félelmük, hogy csapdába rohannak, beigazolódott. Még csak Logan, Kitty és Scott érkezett le, amikor egy csapóajtón keresztül megjelent a tetőn Vörös Omega.

- Kitty! Vidd be Scottot! Ezt hagyjátok meg nekem! – utasította őket Farkas.

- Nem! – mondták kórusban. Küklopsz, ezt nyomatékosítandó, azonnal tüzet nyitott.

Vörös Omega azonban kitért, egy pillanat alatt kilőtte csápját, lekapta és elhajította a fiú szemellenzőjét. A ki nem hunyó lézer hatalmas lyukat égetett a tetőbe. Farkas is támadásba lendült, de ellenfele ezt másik kinyúló fémcsápjával hárította. Időközben megérkezett a tetőre Vadóc és Roberto is.

- Scott, maradj! Kitty, menjetek már be! – Logan hátranézett, s ez az idő elég volt Vörös Omegának, hogy odasózzon egyet neki. Roberto természetesen nem engedelmeskedett. Sütött a nap, s neki az épületben nem sok keresnivalója nem volt, amíg idekinn is akad tennivaló. Kitty még megvárta Rayt, s Vadóccal együtt hárman átsiklottak az épület tetején. Logannek nem is maradt ideje összeszednie magát, egy csáp máris a lábára kulcsolódott. Vadócék ezzel egy időben hatalmasat zuhantak, ugyanis a tető és a padló között csak jó öt méternyi magas tér volt. Csak Kitty lélekjelenlétén múlott, hogy nem törték össze magukat, részben a padlón is átvitte őket, majd mikor megálltak, egy fémgömbbe kapaszkodva lassan kihúzták magukat.

- Világítás sincs. – állapította meg Vadóc. – Ray, nem tudsz adni valami fényt. – A fiú nemet intett.

- Csak ha látom a világítás áramkörét, akkor tudom esetleg visszakapcsolni.

Tompa puffanás jelezte, hogy nem messze Árnyék és Bestia is megérkezett.

A tetőn javában dúlt a harc. Vörös Omega bunkóként meglóbálta Farkast, s megpróbálta elkaszálni Robertót, aki fényalakját felvéve kitért az útjából, majd rálépett a csápra, s lábával a tetőhöz szögezte. Logannek se kellett több, karmaival elvágta kötelékét, felugrott, s Vörös Omega felé vágott. Az orosz felüvöltött fájdalmában. Ugyanebben a pillanatban, a hang után tájékozódva, Scott is rálőtt, s el is találta a vállán. Ekkora túlerővel szemben már Vörös Omega is tehetetlen volt. Még egyszer feltápászkodott, de folyamatosan záporoztak rá Logan és Roberto ütései. Végül lezuhant a tetőről, végigbucskázott pár sziklán és egy kisebb hasadékban ért földet.

- Így kell ezt! – kiáltotta vidáman Roberto.

- Még nincs vége a show-nak. – jegyezte meg Farkas. – Küklopsz, maradj itt! Napfolt, ha gondolod, jöhetsz.

Azzal a csapóajtó felé ugrott.

Az agylövött kacaj a sötét, ismeretlen helyiségben hátborzongatóan hatott. A következő pillanatban két hatalmas tűzcsóva tűnt fel, ami az X-ek felé tartott. Kurt Bestiával együtt teleportált, aminek az lett az eredménye, hogy egy újabbat zuhantak. Kitty megmarkolta Ray karját, így a tűz egyszerűen átsiklott rajtuk. Vadócot azonban nem érte el, aki éppen hogy kitért Pyro támadása elől. Majd a két csóva két hatalmas madáralakká változott, és a két párosra támadt. Vadóc egy szemvillanás erejéig meg is lepődött, miért nem támad rá is valami, de túl sok ideje nem volt gondolkodni. Ha már volt, ki kellett használni az alkalmat. Arra se kellett sokat ügyelnie, hogy hangtalan legyen, a fiú őrült röhögése épp elég zajt csapott. Ray egyszer-kétszer tüzet nyitott, de Pyro sziluettje csak halványan látszott, s nem sikerült eltalálnia. Vadócnak azonban ez elég volt. A háta mögé osont, levette kesztyűjét, tenyerét Pyro arcára illesztette. Az elkábult, s a tűzmadarak is úgy tűnt, elenyésznek. Vadóc apró fénygömbökké választotta szét a madárformákat, s így sikerült bevilágítania a hatalmas termet. A raktár jó öt méteres magasságához tizenöt méter szélesség és ugyanekkora hossz társult. A tetőre aggatva, rácsokkal elválasztva pár hordó feküdt, s a terem túlsó végében akadt pár létra és ajtó.

- Szép volt. – kiáltotta oda Farkas, ahogy lemászott az egyik létrán, ami a tetőre vezetett. Roberto követte.

A lentiek háta mögött továbbá négy fémgömb állt.

- Csak négy? – mondta Kitty. – Valaki hiányzik.

- Ezt ki lehet deríteni. – morogta Farkas, s fémkarmaival lassan felnyitotta mind a négyet, majd kiemelte belőle az újoncokat. – Remek. A pléhpofa nincs itt. Na gyerünk, tűnjünk innen!

- Ne olyan gyorsan, Logan! – mennydörögte egy ismerős hang, s azon nyomban megmozdultak a fémgömbök. Farkas, aki a legközelebb állt azokhoz, alig győzött kitérni egy elől.

- Fel kell jutnunk. – mondta Bestia. Magneto háta mögött egy alacsony korláttal elválasztott folyosó volt. – Kurt.

Rögtön ez után a korláton találták magukat. Kurt visszament, hogy a többieket segítse, Bestia pedig felágaskodott, s felkészült, hogy Magnetóra veti magát. Ellenfelük azonban eltörte alatta a korlátot, így McCoy öt méteres zuhanás után háttal a földre esett.

- Ez nem volt a legjobb terv. – jegyezte meg Logan. Ray lőtt egyet Magneto felé, de az egyik fémgömb elállta a villám útját.

Bestia újra Kurthöz ugrott.

- A hordók. Gyorsan nézd meg, mi van bennük.

A fiú gyorsan visszatért.

- Nem tudom elolvasni ezeket a betűket.

Későn vette észre a suhanó fémgolyót, McCoy-nak azonban sikerült elé ugrania és a hátával megtámasztania.

- A veszélyjeleket csak érted? Menj!

Kurt arckifejezése határozatlanságról árulkodott.

- Ha jól gondolom, robbanékony. – mondta a fiú, miután újból megjelent a tanár mellett.

- Remek. Ray, Vadóc… -- Tovább nem jutott mondandójával, ugyanis a fémgömbbel együtt felemelkedett. Kurt gyorsan megosztotta említett társaival a hallottakat, miközben alig győzték Magneto „lövedékeit” kerülgetni. A lány értette meg a leghamarabb.

- Remélem, képes leszek rá. – motyogta sötéten, inkább csak magának. – Ray, lődd ki az egyik hordót! És reménykedj, hogy Kurt figyelt kémián!

Elektro leguggolt és célzott. Első lövése a rácsot találta el, s kárt nem téve szétoszlott. A kísérletet Magneto is észrevette, s az egyik fémgömbbel eldöntötte a fiút. Ray fektében újabb lövést eresztett el, ami azonnal berobbantotta a hordóban levő gázt. Magnetónak ez sok volt, hiába próbálta védekezésképp maga elé emelni a fémgömböket, a robbanás még a fém ajtón is keresztüllökte. Vadóc Pyro erejét felhasználva, minden idegszálát megfeszítve tartotta vissza a lángtengert tőlük, amely mintha falba ütközött volna, ahogy az X-ek felé haladt. Nagy nehezen kitartott, amíg elhalt a tűz, azonban utána összeesett a kimerültségtől, s a szobára ismét sötétség borult. Ez persze nem zavarta Logant abban, hogy megtalálja a kábult tiniket.

Tabitha nem tudta, örüljön-e, szomorkodjon. Még éppen időben ébredt fel, hogy közölje a csapattal, hogy Kolosszus nem az ellenségük (ezzel azonban talán csak még több bajt hozott saját fejére, ugyanis emberrablás esetén valószínűleg kisebb büntetéssel megúszták volna), s így visszamentek Piotrért, akit ellenállás nélkül hoztak ki a bunkerből, viszont amiért elindultak, nem sikerült teljesíteniük. Igaz, ami igaz, neki most nagyobb gondja is volt Iljana holléténél.

- Úgy látom, nincs más megoldás számotokra, mint a büntetés. – mondta a professzor szigorúan a négy szökevénynek. – Hatalmas veszélybe sodortátok önmagatokat. Szerencse, hogy időben tudtunk cselekedni. Jobb bele se gondolni, mi történt volna ellenkező esetben. A büntetés részleteit majd a tanáraitokra bízom. Remélem, tanultatok az esetből.

- Persze. – dörmögte magának Bobby. – Tudom, mit jelent, ha Tabby kiruccanásra hív.

Sam és ő összenéztek, s megpróbálkoztak egy apró mosollyal. Tabitha meg sem szólalt. Ez, szinte teljes mértékben az ő hibája volt. Mivel a professzor látta, hogy az ifjoncoknak nincs más mondanivalójuk, elengedte őket. Így már csak négyen maradtak a szobában: ő, Farkas, Bestia és Kolosszus.

- Nos, Piotr, ha úgy döntöttél, itt maradsz, ugyanez vonatkozik rád is. – kezdte a prof.

A fiú szintén szótlanul állt, s a földet bámulta.

- Most már semmi nem tart Magneto mellett. Állj közénk!

Piotr most először felnézett.

- Ha képesek ezek után elfogadni, itt maradnék.

A professzor kezet nyújtott neki, s a fiú húsos ujjai lassan rákulcsolódtak. Majd Kolosszus is kisétált a szobából.

- Mit gondoltok? – kérdezte a professzor a két másik felnőttet.

- Idő kell, amíg beilleszkedik. Hasznos fogás lehet, már ha tényleg velünk van.

- Bestia?

A tanár még mindig az ajtót nézte, amelyen át a fiú távozott.

- „Szakadj meg, szív, kérlek, szakadj meg!”

- Shakespeare?

McCoy némán bólintott.

- Eltart, míg túlteszi magát rajta. – fejezte be Xavier.