A következő napokban a helyzet egyre csak romlott.Alig mertem bemenni a suliba.Ahogy beléptünk az ajtón Kitty-vel elkezdtek hurrogni és ordibálni.

-Nyugi!-mondta Kitty,mikor látta,hogy mindjárt robbanok.

-Nyugi?!Nem sok hiányzik ahhoz,hogy nekünk essenek!

-Ne foglalkozz velük!Úgy is megunják!

Végül aztán mégis Kitty lett az akinek elege lett és ebédszünetben sírva futott vissza az Intézetbe.

-Szegény,Kitty!-mondtam aztán Kurt-nek.

-Azért az a megjegyzés a családjára elég durva volt.

-Igen,megértem én is,de..

Hirtelen valaki eltakarta a fényt.Hátranéztem és Duncan-t és bandáját láttam a hátam mögött.

-Már csak az hiányzott..-dünnyögtem.

De Duncan akkor már megfogta a pólóm a nyakánál és úgy emelt fel a helyemről.

-Figyelj,ha nem látnád nem vagyunk egy súlycsoportban!

-Az engem nem érdekel!Te és az összes többi haverod elrontjátok a normális emberek életét!

-Duncan,tedd le!-mondtam Kurt is fenyegetően

-Küléönben mit csinálsz torzszülött?

-Figyelj,Duncan!Kérlek szépen,ne bánts!Komolyan nem tehetek róla.Nagyon szépen kérlek,beszéjük meg vagy valami,jó?Oda adom a kajapénzem vagy amit csak kérsz,de kérlek szépen,ne bánts!

-Ó,hogy oda ne rohanjak?És mit kezdenék én a te koszos kis öt dolcsiddal,mi?

-Nem tudom,vehetsz belőle hamburgert.Vagy üdítőt.Vagy amit csak akarsz...De légyszíves tegyél le!

-Ahogy óhajtod!-mondta és szó szerint ledobott az asztalra,úgy hogy végigcsúsztam rajta és a másik oldalán pedig leestem.

-Gyerünk,srácok!Semmi keresnivalónk itt!

Felültem és kivettem egy sültkrumplit a hajamból.

-Jól vagy?-ült le mellém Kurt.

-Persze..semmi bajom.Csak asszem egy-két bordám eltört.És még jobban meg lettem alázva.Ha ez lehetséges..-és elkezdtem sírni.

-Ne sírj!Már csak jobb lehet!

-Remélem is..mert ez nem állapot!Elegem van!Most már komolyan csinálni fogok valamit!-és az egész suli szeme láttára elteleportáltam.