Fekete sport motor fordult le az útról egy néptelenebbre. Kerekei alatt keservesen nyöszörgött ezernyi kavics gondját az útra kiáltva. Az alak, aki a gépet vezette, egy magán birtok előtt állt meg. Hatalmas narancssárga téglafal ölelte óvón körbe a területet, melynek folytonosságát egy vaskapu rácsai törtek meg. Éppen kezét a csengőhöz közelítette, mikor meglepettségére a kapu feltárult várva, hogy ő behajtson rajta. Egyetlen vállvonással próbálta csillapítani gyomrában kavargó pillangókat, hogy nyugalma ismét elidőzzön éne instabil felszínén. Aztán feszülten a ház nagysága felé indult, mögötte a kapu ismét zártnak mutatkozott. Élesen farolt le a lépcső tetején elhelyezkedő bejárta előtt. Leállította a motort, és leszállt a járműről. Lassúság, és óvatosság jellemezte tartását, és lépteinek hangot nem adva indult fel az üveg kupolás bejárathoz. Talán a harmadik vagy negyedik fokon járt, mikor egy tolószékes férfi közreműködésével nyílt ki a bejárat. Az ismeretlen jövevény már nem tudta, hogy ezen is meg kellene lepődnie vagy nyugodni, hiszen legalább az meg van, hogyan nyílt ki a bejárati kapu. Bukósisak sötétjéből mérte végig az eléje guruló embert. Fejét egyetlen hajszál sem védte ellenben barátságosan felcsillanó szemek fölött barna szemöldök íve tarkállott jelezve, milyen lehetett valaha hajának színegyvelege, ha ugyan volt valaha. Még mielőtt az előtte ülő bármit is mondhatott volna, levette fejéről a fekete sisakot, mely alól vörös folyó áradatként hullott alá haja, és fürdött meg a lemenő nap fényében.

-Charles Xavier vagyok. – Nyújtotta kezét a professzor, várva a lány válaszára.

-Leexyae Ceiq Dort. – Mondta, majd kezet ráztak percnyi pillanatig, csak nézték egymást, aztán a Xavier prof törte meg a csend kényes érzékeny burkát.

-Beszéljünk a dolgozó szobámban. – Választ nem várva elindult beljebb az épület labirintusszerű folyosói egyikén. Lee nem igen tehetett mást, mint követte a különös házigazdát, persze csak, ha valóban ő az. Ellenben amikor a nevezetes dolgozószobában ülve tekintett a mozgássérült férfira, tudta a választ a kérdésére.

-Nos, Ms. Dort, miben segíthetek? – Kérdezte Charles, közben az asztallapjára könyökölt, úgy figyelt az élénk hajzatú fiatalra.

-Csak Lee, ez a becenevem. – Egészítette ki mondandóját, majd rögtön elő is állt valós problémájával. – Az apám, Matthew Dort… Nem mondhatom, hogy eltűnt, mert már felnőtt, de a húgom őt elrabolták,… és nem tudok kihez fordulni. Segítene nekem?

Lee mindezt meglehetősen nyugodtan adta elő, ám professzor azért nevezetesen telepata, hogy érzékelje az elrejtett érzelmeket, indulatokat és feszültségnek halvány húrjait.

-Hát persze… - Hangzott a kedves válasz, melyben megbújt kellő segítőkészség is, hogy Lee tényleg higgyen neki…

* * *

Szabadon volt, ezt kihasználva lecsapni készült az ellenségre, hogy végre vége legyen ennek a kimeríthetetlen hajszának… De ekkor egy fémszerű nyúlványt csillantott meg szeme sarkából a terem mesterséges halványan derengő fénypászmái. Elméje zordan tombolt egy sort, majd inkább kitért, és támadást indított új ellensége felé. „Pedig már olyan közel volt…” Tajtékozta, kezei közt jeges szín folyadék gyűlt össze, és amint elugrott a nyúlványos ellenség elől, azt marokra fogva növelte a különös fegyverét. A fém kar ezen része folyamatosan kezdett fehéres kristályos csillogásba, erre a feketébe vont fehérrel tarkított lány két keze ujjait kulcsolta rá, és szeme hihetetlen szikrája elárulta a többieknek mire készül. Érintése nyomán az elkezdett terjedni sokkal nagyobb felületre a folyadék, most furcsa mód nem párolgott el belőle a nedv, és nem popmázhatott a kristályok eleven fehérségén. A fiatal nőszemély arcán látszott, hogy ez némiképp komolyabb erőfeszítést igényel, de láthatólag nem akkorát, hogy menten abbahagyja. Társai kihasználva a fémszerű polip kristályos szobor gyémánt csillogását, rátámadtak a valódi ellenfélre, ki vöröses köpenyében, és különös sisakjával mozgatta a fémszörnyet. Hóvirág egy sikoly keretein belül kétszerezte meg az ásványok születését, aztán vége volt immár csendbe burkolózott az edző terem. Egyedül a halványkék bőrű lány szakadozott lélegzete hallatszott, mit követett barátai elismerő ujjongása. Most először győzték le Magneto-t. Hóvirág két lépést tett az ajtó felé pihennie kellett minél előbb, kissé megroggyantak térdei, de folytatta útját. Aztán szemének fáradt állapotának tudta be azt a két éjszínű csápot, mely a bejárat felől tekergett feléje. A többi vele egy korú hangjai, is egybe olvadtak, a boldogság, vagy lehet éppen az aggódásba? Hóvirág mind ennek való eldöntésére fáradt volt. Nem is igazán érdekelte elméje szüleménye. Ezt követően tekintette ijedten éberré vált, és ajkait halvány szaggatott sikoly törte át, amint a fekete csápok közül az ajtón elő lépett egy szürkés bőrű szénfekete hajú lány. Karcsú alakját itt-ott fehér fáslihoz hasonlatos anyag takarta. Edzőteremben fényt hozó szerkezetek kezdtek kialudni, és a helyre kísérteties éjszín köszöntött be. Hóvirág hallószerve nem érzékelt hangokat. Nem tudta eldönteni, hogy az előtte álló bizarr személy az oka, vagy pusztán az, hogy újdonsült barátai meglepettségtől szólni sem tudnak. Nos a lány az utóbbiban erősen kételkedett. A két veszélyesen tekergő polipszerű nyúlvány közeledett felé. A kristályokban szakértő lány szemei élénken csillogni kezdtek, kezeit feje elé emelve kézfeje gyémánt színben fénylett fel. Arca eltorzult az erőfeszítéstől, miközben a ruhája lefoszlott, és alatta a lány által szült tárgyakként szikrázott bőre. Erre a sötétből előlépett nő visítva hátrálni próbált, miközben sötétbe burkolta magát. Hóvirágnak fogalma sem volt arról, hogy a többi tanonc miért nem tud segíteni neki, de jelen pillanatban sem ideje, sem biztonsága nem volt arra, hogy hátra forduljon. Kezeit védelmezőn, ugyanakkor támadásra készen tartotta maga elé. Légzése idegesen terjedt el a csendes éterben, s szeme hasonlóan szikrázott. Egy vörös fénypászma csapott elé, ám a különösen sötét nő helyett a fém ajtóba égetett fejnyi méretű lukat. Mögötte egy srác ideges szitkozódása hangzott fel. Hóvirág ekkor életében először próbálta megérteni az előtte állót, vagyis bárkit a világon. Egyetlen gondolata erejére testén ismét fekete színben sötétlett a ruhája.

-Állj! – Hagyta el ajkait a szó. – Hagyjátok abba! – Tette hozzá, és közelebb lépett a félhomály ijesztő sűrűjébe. Hóvirág érezte, hogy ez a lány, csupán a fájdalma forrását akarja megszüntetni. Emellett a fájdalom mellett valójában az érzései csalódott, számkivetett, elárult lányként tüntették fel szeme előtt. A hófehér hajú tizenéves tudta, hogy képes megérezni mások érzéseit, ám ő a kristályokban többet látott, mint az emberi érzésekben, bár már kezdte belátni ebben tévedett. Eközben már olyan közel ért Leilahoz, hogy fekete ruháján egy attól feketébb csáp talált nyugalmat.

-Nem bántalak, és te se bánts, kérlek. Megérteni szeretnélek, és nem ártani neked. - Szinte érezte az előtte álló zavart dühét, a tehetetlenség kínzó fojtását. Pont az történt amire számított, ezernyi sötét karocska fonta körül testét, és a magasba emelték. Hóvirágnak a bőre libabőrös lett a puszta gondolattól is hogy érintését kell éreznie e lénynek, ám tudta, ha érzései vannak szíve is, és az fájni is tud. Állta az érintését miközben falhoz szorult teste, míg szeme farkasszemet nézett a sötétségbe tűnő lányéval.

-Nem világítasz többet a szemembe azokkal a kristályokkal? – Kérdezte, majd kicsit visszább húzódva, ám rögtön egy afféle indokkal jött elő, hátha attól megérti. – Tudod nagyon fáj.

Hóvirág megértően elmosolyodott, és erre enyhült testén a szorítás, szép lassan ismét saját lábán állt.

-Persze, csak egy szavadba került volna, nem többe. – A különös idegen zavarodottsága talán nagyobb méreteket öltött, mint Hóvirágé az első napján, amikor emberek közé, a mostani barátainak társaságába került. Hóvirág már kezdte kényelmetlenül érezni, magát hisz a sötét szemű lány, még mindig oly nagyon közel állt hozzá, már-már feszélyezve őt. Leila óvatosan körbe pillantott, aztán ismét a kristályos tekintetbe nézett. Alakja fenyegetően megnőtt, és a lány köré magasodott.

-Akkor is megöllek. – Kiáltotta, majd teste fekete amorfba alakult, és Hóvirágon keresztül eltűnt a falban. Természetesen ezt az áldozat végig sikoltva próbálta feldolgozni nem éppen a sikerrel az élen járva. Ekkor az edző terembe vezető kétszárnyú ajtó szisszenve csusszant arrébb, és engedte be a professzort, és egy vörös lányt is maga mellett. A professzor arca semmit mondó mimikával szólalt meg.

-Scott, Evan, Kurt és Vadóc! Van egy feladatom a számotokra. Ő Leexyae Dort – Közben a mellette álló átlagos magas kristály zöld szemű fekete ruhájú nőre mutatott. Majd folytatta.

-Egy régi ismerősöm lánya. Siessetek Ciklon, és Farkas már vár rátok. Ők majd mindenről tájékoztatnak.

A néven nevezetek egyszerre indultak ki az edző teremből, és bár tudni szerették volna, mi történt az előbb. Több kérdés is megszületett fejükben, de nem tették fel őket. Csendet csak a léptek zaja, na meg a duzzogó Kitty hangja törte meg.

-Professzor miért mindig csak ők? – Erre Jean felvont szemöldökkel nézett rá.

-Hahó én sem mentem, gyanítom nekünk más feladatunk lesz. –Erre Árnymacska mérgesen nézett a telepata iskola társára.

-Ez engem nem vigasztal… - Xavier mélyet sóhajtva vette magához a szó jogát.

-Elég, Kitty. Jaen jól mondta, más feladat vár rátok. – Ekkor Hóvirágra tekintett. – Újdonsült tanulónknak fogjuk tesztelni a képességeit.

Erre az említett elfelejtette eddigi ijedelmét, és érdeklődve tekintett feléjük.

* * *

Mélyet szippantott a kis rózsaszín ruhadarabba, majd ugyanezt folytatta csak a levegőben keresve ezen illat aromájának tűnő elkeveredett nyomát, melynek kiszűrésére csak is szakavatott ismerhetett rá. Ám az illető ebben annak számított.

-Biztos képes vagy megtalálni a szaga alapján? – Kérdezte meg immár nem elsőre Lee. Az, akinek a kérdés készült elméjében meglehetősen undokválaszt adott erre.

-Hányszor mondjam még hogy igen. – Aztán Farkas előre ment, a többiek pedig futva követhették. Már kezdett besötétedni, de ez őket nem zavarta, hiszen így képességüket is használhatták, ilyenkor azok tartózkodnak az utcán, akik szavára a társadalom nem sokat ad. Hosszas meglehetősen csendes és unalmasra nyúlt végelláthatatlan séta után, egy düledező ház elé értek, mely már jóval kiesett a városhatáron. A mögött pedig kisebb hegység kezdett erdővel vegyítve elhatalmasodni a térségen. Logan a ház előtt megállt kezében a rózsaszín ruha ellentétes bizarrságot tükrözött a többiek felé.

-Megérkeztünk. – jelentette ki egyszerűséggel a hangjában, majd elindult befelé.

-Biztos vagy benne, hogy itt van? – kérdezte Lee, ám ahogyan hátra nézett a férfi, inkább választ sem várva követte, mert az utálatosra sikeredett kellően.

A házban körbe nézve mentek beljebb, mely belülről sem volt jobb állapotban, mint kívülről számítani lehetett. Miközben Ororo lépett Farkas mellé.

-Nem gondolod, hogy szegény lánnyal kicsit goromba voltál? Elvégre csak a húgáért aggódik.

Farkas vállat rántva tudta le a nő szavait, és mit sem törődve ment tovább.

-Na és tulajdonképpen mit is keresünk? – Kérdezte Vadóc a tőle megszokott hanghordozással kísérve szavait az éterben. Erre Evan mosolyogva válaszolt, közben a földre hajolt le, hogy megbizonyosodjon arról, amit éppen kijelenteni készült.

-Mondjuk pont ezt. - Mondta miután látta, hogy tényleg egy csapóajtót talált. Erre a többiek követték hangját, és hamarosan mind a rejtekajtó mellett álltak. Farkas felnyitotta, beleszimatolt az onnan kiáramló levegőbe.

-Igen erre lesz a lány. – Csak ennyit mondott reszelős hangján, és leugrott. Arra hogy adamantium pengék előbújtak kézfejéből, csak annak jellegzetes hangszíne utalt. Ciklon kezével jelzett a unokaöccsének, hogy amíg jelzést nem kap maradjon veszteg.

-Rendben tiszta a levegő. – Mondta Logan, majd orra alatt még hozzátett a szavak következő áradatát.

-Már amennyire ez a bűz lehet tiszta.

Ahogyan leérkeztek a társai orrát is facsarni kezdte a különös szagféleség, ám azt legyűrve indultak az élen járó nyom követőjük után. Egyszerű csatorna lehetett volna, ha nem éppen halványan fénylő tiszta fém csillant volna meg annak falán, de az derengett ott, és ez egyetlen személyre utalt mindenek előtt. Most jóval kevesebb métert hagytak maguk mögött, míg elérték a különös járat kiszélesedett kör alakú részét. Farkas szaglószerve érezte már nagyon közel van a keresett személy, ugyanakkor kellő gond kesernyés bűze is szállt feléjük, néhány ellenségben testet öltve. Farkas állt meg az élen, mellé sétált Lee, őket két oszlopba rendeződve ölelte balról Scott, és Tüske. Másik irányból pedig Vadóc, és Árnyék. Ciklon pedig még mindig a járat szájánál állt. Homályos sziluettként előttük két személy állt. Egy magas férfi küllemű, és egy tőle jóval kisebb gyermeki test. Őket két oldalról keresztezték a többiek. Amint Lee szemei megszokták a gyér fényviszonyokat, megpillantotta húgát.

-Hannah! – tört fel belőle a megnyugvás hangja. – Ne félj kiszabadítunk, és apát is megtaláljuk.

Szavai kedvesek voltak, bármelyik gyermek a bajban is béke szigetére evezett volna tőlük, de Hannah más volt.

-Lee, nekem itt a helyem – előrébb lépett feléjük, és ebben senki nem próbálta volna hasztalan gátolni őt. – Szükségük van rám…

-Na, ide figyelj kölök! Ők a rossz fiúk, mi vagyunk a jók, ha segíteni akarsz mindenáron, segíts nekünk. – Kezdte Farkas félbeszakítva meglepően kedves rokonszenvvel. Hannah erre hátrébb lépett Magneto karja a vállán találta meg helyét.

-Az engem nem érdekel. – Mondta utolsó szavakként, majd hangja csendült, fel szándékok szándékával Mágus fejében. „Vadócot válaszd el többitől, és hozd elénk.” Remy ajkaira mosoly költözött, amolyan „néma egyszerű örömmel teszem meg” -hez lehetne hasonlítani e görbületet. Aztán Hannah és Magneto egymás mellett sétáltak el egy másik tisztábbnak tűnő járat hűvös ölelésében.

-Akkor is ma haza viszem a húgomat. – Jelentette ki Lee, s bár újdonsült társai tudták miben rejtezik ereje, mégis meglepődtek, ahogyan olvadt le a fém borítás a csatorna valódi arcát megmutatva. Ciklon a levegőbe emelkedve szelet kavarva fújta szét Pyro lánglovasát, mely Farkast, és az anyagformáló immár fémszínekben tündöklő lányt támadták volna. Farkas Ősi riválisával, Kardfoggal kezdett örökös kimerítő harcba ismét. Csapásaik egymást ostromolták, mely hiába valónak tűnt, hasztalannak. Tüske Kolosszust vette célba szaru fegyvereivel, melyek önön testéből sarjadtak újra meg újra. Árnyék szemvillanás alatt tűnt el, és jelent meg Mágus mögött lendülettel rúgta hátba, majd tovatűnt a következő áldozatát célba véve. Kimerítő harc, és az eredmény változatlanul döntetlennek látszott még harmincpercnyi idő multával is. Vadóc, még mindig csak ált, és nézett nem tudta eldönteni, kinek van rá nagyobb szüksége. Látszólag talán ez lehetne oka mozdulatlanságának, ám mögötte jóval több bújt meg csalárdul. Gambit haragvása elmúlt, amit még a kis kék szőrcsomó okozott, de aztán sikeresen beleteleportált egyik izzó kártyalapjába, és azzal vége lett az idegőrlő eltűnések sorozatának, persze csak egy időre. Ez alatt viszont Remy Vadóc felé indult el. Teleszkópos botja kezében tűnt fel, és nőt eredeti méretére.

-Chéry, hát túlélted a legutóbbi találkozásunkat? – Kérdezte felvont szemöldökkel ajkaira ismét a gúnyos mosoly költözött. Vadócba visszatért a mozgás ereje, és sikeresen még időben tért ki a rátámadó férfi ütése elől. Közben kezei a botra kulcsolódott, és azt megrántván húzta magához közelebb Mágust, majd dinamizmusával mellkason rúgta. Idegesítő bárgyú arckifejezést kapott válaszul, miután Remy visszanyerte egyensúlyát félig nevetésbe hozta magából felszínre a szavakat.

-Nem rossz Chéry, de nem elég jó ahhoz, hogy legyőzz engem. – Majd kezeiben felvillanó kártyák megszámlálhatatlanul soknak mutatkoztak, és mind Vadóc felé izzott gyorsan találva meg robbanásuk célpontját a lány mögött. Vadóc oldalra vetődött a robbanás erejétől. Rögtön talpra állt, de akkor már Gambit mögötte állt, elvágva útját a többiek felé. Újabb izzó kártyalap lendült felé, futni kezdett egyetlen lehetséges útvonal felé, mely egy eddig ismeretlen csatornarendszeren vezetett egyenesen Magneto-hoz….

* * *

A nyolc éves Hannah egy fém asztal tetején sétált. Hirtelen megállt az előtte ülő különös sisakos férfi előtt.

-Mért nem engedted, hogy én intézzem el őket? Valld be az gyorsabb lett volna, és most már mind foglyod lenne. – Kérdezte Hannah. Magneto arcát sejtelmesség vert tanyát.

-Miért kérdezed, ha egyszer ismered rá a választ? – a kislány a kérdésre nem szólt semmit csak ismét sétálni kezdett, ám elméjét már más gondolatok vették birtokba.

-A tervedhez szükségem van három lányra. – Mondta elgondolkodva a kislány. Közben elgondolkodva állt meg az asztal közepén. Magneto pedig ismét elképedt e gyermeki kimagasló intelligencia tulajdonosán.

-Mond a nevüket, és itt lesznek. – Kezdte, de Hannah félbe szakította.

-Az egyik már tulajdonképpen itt van és nem is fog távozni innen. Sőt a másodikat is azt hiszem könnyen a mi oldalunkon tudathatjuk majd. – Folyatta elgondolkodva, és tovább szőve gondolat menetét. – Engem sokkal inkább a harmadik izgat. Ő kicsit problémás eset.

-De ha jól sejtem már kész a terved? – Hannah a kérdésre csak bólintott. – Amúgy megtudhatom ki ez a három lány? – Hannah ismét bólintott, majd Magneto türelmét élezve várt, míg elkezdte beavatni őt is.

-Aki itt van az Vadóc, a Halálos Érintés. Őt követi sorban az X-ek soraiból Hóvirág, a Kristály Lány, és ő lesz, aki megoldja a harmadik nehézségét, aki idecsalja őt. Leilát, a Sötét Gonoszt. – Halvány mosoly ült a lányzó arcára, kezeit maga mellé engedte, s ez Magnetot ördögi tekintet felvillanására ösztönözte. Majd Hannah hangja hasított rideg ijedelemmel az éterbe.

-Mert mi tálcán nyújtjuk Leilának Hóvirágot. A bosszú édes gyümölcseit…