3. fejezet

Rég Múlt Különös Jelen

Szemét kinyitva körbe nézett. Széken ült, és oda volt kötözve a keze a karfájához. Előtte ajtónak sziluettje sötétlett, és mellette asztalszerűség kapott valószínűleg helyet. Más tárgyat, eszközt vagy bútort nem látott. Megpróbálta megtudni hol van Lee, ezáltal képességét kellett használnia. Halk erőtlen sikoly szakadt fel megrémült testéből. Semmi sem történt. Semmit nem érzékelt. Megpróbálta kiszabadítani a kezét, de az túl szoros volt. Aztán hideget érzett a fején, miután elmozdult rajta, ahogy megrázta magát. Mi lehet a fejemen? Kérdezte magát, és mivel lábát nem kötözték le, a szék karfájába erősen kapaszkodva kézen állásba lendült. Hideg fém hangja hatolt halló szerveibe, ahogyan leesve csendült végig a rideg kőpadlón. Ajkára leheletnyi vékony mosoly görbült. Már is mentálisan észlelt mindent maga körül. A kötél ügyesen csavarodott le csuklójáról, és Hannah máris leugrott a székről. A szobába rajta kívül nem volt senki. Az bejárat felé lépett, miközben az ajtó kinyílt. Tudta hogy senki nincsen a mögött jó öt méteres körzetben, tehát nyugodtan kilépett, és elindult a kijárat felé. Aztán rögtön előtte és mögötte is belépett egy-egy ember az érzékelése tartományába. Óh, nem igaz. Tört fel gondolatban, ám az önuralmát megtartván ennek hangot nem adott. Óvatosan ment tovább, tudta elkerülhetetlen lesz a találkozás azzal a Gambit nevűvel. A mögötte feltűnő zavar nyoma már el is jutott hozzá. Kiáltás hatolt a különös építmény folyosóin. Erre az előtte haladó férfi futni kezdett, és következő kanyarban megpillantotta. Aztán a kiáltásokat, és az ő látványát összekapcsolta. Ajkai nyugodtan szóltak, ám benne feszültség vibrált.

-Hogyan szabadultál ki? Mentális blokkoló volt a fejeden. – Jelentette ki, és arcán a nem értések apró jele tűntek fel. Kezében egy kártyapakli jelent meg, és egyelőre várt.

-Igen valóban, de amennyi eszed van elfelejtetted megkötözni a lábam. Kézen álltam és mentális blokkoló lehullt a fejemről. – Mondta gúnyosan Hannah. Erre a hangnemre a férfi nem számított. Elindult felé, közben a kártyával játszott, készen arra, hogy izzítva eldobja őket. Hannah meg tudott volna szökni, hiszen erejét birtokában volt, ám ezzel egyben még valamivel tisztábban látott. Neki itt kellett lennie. Figyelte, ahogyan jön felé, érezte a belőle áramló ellenséges gyűlöletet. Vajon miért utál ennyire?  Nagy erőt kellett vennie magán, hogy ne kezdjen kutatni a férfi már amúgy kusza elméjében. Mi zavarhatja ennyire? Kérdezet ismét, közben Gambit elé ért, és karon ragadta. Aztán rögtön összegörnyedt, tekintette olyan fájdalomba torzult, hogy azt kevesen tudták volna végig nézni. A kis Hannah megfogta a fejét, és hajánál fogva állapította meg, hogy szemébe nézhessen.

-Remy, ígérem soha nem okozok fájdalmat, ha elmondod, miért utálsz? – A kérdés igen csak meglepte. Észre sem vette, hogy már nem fájt. Hannah érezte inkább a benne uralkodó zavart meglepettség jelét, mintsem negatívumot felé. Ajkai nyíltak, ám szavakat nem formáltak, nem találtak megfelelőt. Erre Ann elengedte, és aprócska tekintetében mosoly bujkált.

-Van időnk, mond el nyugodtan. – Aztán végre kibukott belőle a szavak áradata.

-Hogy van időnk? Nah és Magneto, és a többiek, már tudják, hogy megszöktél. Keresnek. Oda kell, hogy vigyelek, vissza a helyedre. – Mondta, és nem tudott felállni. Próbálkozott még vagy jó párszor hiába. Mintha lábai baleset után bénultak volna le. Meg sem moccant.

-Igen keresnek, de már négyszer mentek el mellettünk. És nem kell vissza vinned. Saját akaratomból megyek vissza, ha megtudom, miért utálsz. – Nézett rá, amolyan valamit valami alapon. Gambit erre már tényleg nem tudott mit gondolni. Arcán ezeknek megfelelő tanácstalanság ült ki.

-Mégis ki vagy te? Honnan veszed a bátorságot ahhoz, hogy az elmémben kutass. Csak egy kis csitri vagy. – Hangjába ismét visszatért az a feszült rezegés. Hannah-t pedig szó szerint lerohanták az ezzel együtt felé áramló elutasító érzelmek tömkelege.

-Nem kutatok senki elméjében. Ezeket te szinte ledöntve a lábamról sugárzod. Nem tehetek róla, ha ezeket is érzékelem. De szeretném tudni, pedig nem kéne kérdeznem, de nem vagyok olyan, hogy csak úgy turkálok a gondolatok közt. Miért utálsz? – Kérdés egyszerűen, és nyíltan őszinteséget húzva maga után csapott lágyan az éterbe. Gambit már régen feladta, hogy felálljon. Látta a gyerek elszántságát, és furcsán, de úgy beszélt, mint egy felnőtt. Beleegyezően nézett rá, nagyot sóhajtva kezdte el.

-Mielőtt elraboltunk sokat figyeltünk. Mit szeretsz? Merre jársz? Egyedül, vagy másokkal? Szóval láttam, hogyan élsz, és hogy nem vagy boldog, pedig minden meg van adva neked, ami a boldogságot jelentheti egy magad fajta gyereknek. – Ezekre a mondatokra Hannah szomorúan hajtotta le a fejét. Értette, és mégsem hogyan lehet az ő helyzetét irigyelni.

-És azzal, hogy hosszú hónapokon át figyeltél azt hiszed, hogy mindent tudsz rólam? – Kérdezte csendesen. - A képességemet adnám azért, ha olyan gyerekkorom lehetne, mint amilyen neked volt.

-Mégis csak kutatsz!? – mondta Gambit kissé hangosan, ám még nem kiabált. Egyszerűen idegesítette az, hogy ez kis kölyök nem tud örülni a jónak.

-Ha felém kiáltod, ezeket meghallom. Nem tudom kizárni a gondolataidat, túlságosan ellenségesen gondolsz rá. Ezeket nagyon könnyű érzékelni. – magyarázta meg, de nem foglalkozott azzal, hogy erre mit tajtékozz elméje, folytatta. – Azt mondod örülnöm kéne. És elárulnád minek? Annak hogy az apámat kéthavonta látom álmomban, és akkor is csak tanít, hogyan használjam ezen erőt? Vagy azt, hogy olyasmi cipelek 8 évesen, ami alatt felnőttek törnének össze? Hogy nincsen gyermekkorom, mert már most felelősség nyugszik a vállamon? Hogy tudom, miként halnak majd meg azok, akiket szeretek? – hangja elkeseredetten mart keserű érzéssel minden egyes szóban. Gambit nem tudott, mit mondani, így Hannah folytatta.

-Lehet, hogy én vagyok tényleg más, és nem tudom, hogy kell boldognak lenni. De tudod engem akkor is zavar, miként nem tudok gyerek lenni, mert olyan tudás birtokában vagyok. Idegesít, az hogy az apám egy olyan idegen civilizáció vezére, melyek mentális képessége emberi mércével nem mérhető. Hogy ez által még a te főnököd gondolatait is láthatnám, ha akarnám, és én még mindig nem használom száz százalékosan. – Remy ezúttal nem tudott mit mondani. Azt meg felfogni, hogy ez a kislány látja Magneto gondolatait. Szinte már nem is utálta, inkább átlátta a helyzet komolyságát, és azt hogy Magneto terve ezúton nem fog kudarcot vallani, hiszen, ha lány együtt működik velük, akkor az X-ek, soha nem fogják megállítani őket. Hannah belül még jobban szomorú lett, hogy ezek után ő neki már csak azon az ostoba terven jár az esze. Majd felállt, és elindult a szürke folyosón.

-Most hova mész? – Kérdezte Remy miután ő is állt.

-Vissza a helyemre. – Adta meg az egyszerű lényeges kérdésre a választ.

Magneto elkerekedő szemmel figyelte, amint az apróság visszasétál a szobába, és leül a székbe. A kötelek visszatekeredtek a kezére, és szemében olyan elesett fény villant.

-A blokkolót is? – kérdezte, majd fejét nemlegesen intve nézett az ezüsthajzatú férfira. – Bár sokat úgy sem használ.

Közben a többiek is visszaértek, hogy nem találják sehol a lányt, ám döbbent látvány fagyasztotta a szót beléjük. A megkötözött Hannah, csak Gambit nem volt meglepve. Már megértette a lányt, és azt is mért nem megy el.      

* * *

Hóvirág mindenki nagy meglepetésére szépen beilleszkedett rövid három nap alatt. Persze ebben Kitty nagy szerepet kapott. Azon a reggelen, amikor felkelt, kelletlenül vette tudomásul, hogy iskola van. Nagyon lassan felállt elment megmosakodni, ott megelőzte Scotott és Bobbyt, azok nagy bosszúságára. Hamar végzett, majd a szobájában fehér edző cipőbe bújtatta a lábait, mely jól mutatott fehérpólójához, és halványkéken szikrázó műbőr nadrágjához. Egy halványzöld táskát kapott hátára, majd lesiettet az ebédlőbe reggelizni. Ott csak bekapott egy készen vajazott kenyeret, majd szaladt volna tovább.

-Hóvirág, az az enyém volt. – csattant mérgesen egy Amara hangja. Erre a vétkes lány megtorpant, és megfordult. Kezét szája elé tapasztotta, teli szájjal szólalt meg.

-Bocsika, - majd elvigyorodva nézett rá. – Kéred?

-Fúúj, ahh nah menjél már. – Intett Amara erre, mire Kitty tört ki nevetésben. Karon ragadta a fehér hajú lányt, és húzta maga után.

-Ha siettünk, még elérjük Jaent. – Erre Hóvirág megállt. Kitty értetlenül nézett rá.

-Most mi van? – Kérdezte lázas izgalommal, hiszen 20 perc múlva kezdődött az első óra.

-Én kristály-portálon megyek. Nem tudom hogy te kipróbálhatod-e? – Kérdezte feszülten. Még soha senkit nem vitt át a kristályokon, és kíváncsi lenne vajon más, hogyan élné át. Egyáltalán túlélné-e? Ebben a pillanatban a prof jelent meg, és két lány rögvest elhallgatott.

-Nem kísérleteztek, és mindketten kocsival vagy gyalog mentek, azért mert ilyen esztelenség eszetekbe jutott. – Ekkor egy autó beinduló majd elrobogó hangja hatolt el hozzájuk.

-De professzor Jaen elment, és el fogunk késni…

-Majd én elviszlek mindkettőtöket. – Törte meg a kétségeket Scott tárgyilagosan, és Hóvirág kapott mellé egy szúrós pillantást.

-Látjátok mindenre, van megoldás. – Mondta Xavier a szaladó fiatalok után. – Ma délután iskola után edzés lesz.

Tette még hozzá, és fejét ingatta a lemondó sóhajok hallatán. Az épület nagyjából kilenc felé lett csendes.

* * *

Álmában sem gondolta volna egy csatorna ilyen koszos legyen. A filmeken mindig tisztábbnak tűnt, de úgy néz ki a valóság mindig drasztikusabb. Bokáig gázolt a bűzős szennyvízben, ajkát undor torzította, és orrát fintorba csavarta a szagnak e különösen riasztó változata. Ellenben ő nem adta fel, csak gázolt rendíthetetlenül célja felé. Hófehér arcából kisimított egy kósza sötét tincset, s fellélegezve mászott ki onnan. A büdösség után ajkát fájdalom hajlította meg apró szisszenés kíséretében, s ehhez szenvedő arckifejezés is csatlakozott. Testét védő fehér, és szürke vastag vászon leplek védelmében is marta, igaz halványan, de nap sugarai félelmetes erővel tettek kárt benne. Futott, nehogy a szükségesebbnél is több időt kelljen kint töltenie. A háznak ajtajához érve fekete aura nyomán tűnt el az mögött. Az ablakokra, melyeken keresztül fehérdárdaként tört be a hatalmas sárga égitest ereje, sötét szárnyak kúsztak, takarva azt el, mely neki halálként rémített. A szobában természetes éji homály érkezett. Beljebb lépve nézett körbe, ismerős kis nappalival egybe nyíló előszoba fogadta, minek bejáratában egy testesebb férfi állt. Száját tátva felejtette abban a percben, mikor meglátta a múmia kinézetű rejtélyes alakot. A fehér rongyok alól két fekete csáp mászott elő megközelítőleg a derék tájékon. A férfi megbabonázva állt, és nézte amint lehull a fehér álca nem mindennapi látogatójáról. Aztán zavart arckifejezéssel, kissé meglepve nevetett fel.

-Kass, te… mit keresel itt? Nem az intézetben…?… -  Nézett rá, majd kezét felemelve jelezte nem igazán érti, hogy mi is történik itt. David szavain a nőnek szeme olyan hamisítatlan sötétség izzásában elmerülve csillant fel az ellenszenv tavára kiúszva, hogy David-ből a szó nem távozott többet. Szívét ijesztő kilátástalanság fedte el, és taszította a koromsötét pokoli elveszettség hatalmas csapdájába.

-Leila. – Egyszerű szóként csendült fel, közben az elhangzott név újdonsült gazdája újabban kiszemelt áldozata felé lépkedett csendesen a sötétben kavargó aurájában.

-Ez a nevem. David te is hazudtál nekem, mint a többiek. Nem is fogod másként végezni, mint ők. 

A szerencsétlen embernek nem hogy segítségért kiáltani, de még felfogni sem volt ideje, azt hogy két sötét karocska fonta át a fejét, majd fül nyílásain beerőszakolták magukat az agyvelejébe. Ezernyi neuron, és ganglion sikoltott fel, majd a kisülések megszűnése után szétrobbanva adták át magukat a semmis haláli űr nyugalmasan hívó sötét felhő lágy ölének…

Leila a megvilágítatlanság óvásában várta az éj eljövetelét, s ezzel együtt az újabb bosszú idejének érkezését.

* * *

Keresztül lépett az ajtón, és az meg-megremegve engedte át testét. Idegesen nézett körbe, az előszobában némaság uralkodott. Ellépet a beépített szekrény, és cipő tartó mellett, a nappaliba. Ott hasonló állapot kavargott, mint az előbb járt helységben. Ürességtől kongó fotel, és kanapé, mely csendbe burkoló asztalt vont körbe. Ezek maguk előtt fekete képernyőt figyeltek ásítva.

-Apa! – Hangzott a fiatal Leexyae hangja, és tört utat az éterbe. Feszült hangjának vibrálására a konyha felől, mire egy átlagtól jóval magasabb ártatlan, kissé elfásult nő arca jelent meg. Szelídséghez még egy ponttal lépett mellé alakját keretező szőkés angyali haj. Lee ezen arckifejezéstől igen csak tartott, mert abból nem sok jót olvasott ki. S ha igazak megérzései még nagyobb baj van, mint azt gondolta azzal, hogy Hannah-át elrabolták.

-Mi történt, Claire? – hagyták el ajkát három szóba sűrített aggodalma, és ez megnyilvánult halántéka mögött húzódó verőér erős lüktetésében is.

-Matt… nem jött haza ebédelni… - Hangja már majdnem sírósan csengett fel, de még tartotta magát. – Pedig mindig haza jön. Te is tudod Lee… haza jön… Most hol van? Két órát késik…

Arcát tanácstalan kétségbeesés torzította el. Igaz ez korántsem volt olyan szörnyű, mint amikor Lee gyengéden átölelte, és közölte azt, hogy a lányát elrabolták.

Szó szerint összeroskadt e teher alatt. A fájdalom által reszkető vállai Leexyae karjaiban keresett megoldást. Lee nagy levegőt vett, majd óvatosan szólt mostoha anyjához.

-Még egy rossz hírem van. – Egyszerű kijelentés, ám Claire tekintette olyan valós rémületet tükrözött, ahogyan ránézett. – Hannah-t elrabolták.

E két szó szinte velős ütésként érte a nőt, bár tán ez még egy erős pofonnál is rosszabb lehet. Lee már azon gondolkodott vajon hogyan is járjon el a kényes családi ügyben. Sajnos a helyzetet jól átlátva tudta ezt egyedül nem tudja elintézni. Érezte, hogy most nagyobb baj van, mint eddig. Hannah és az apja gyanús elrablása, illetve eltűnése túlságosan összetett a véletlenhez. Hirtelen érkezett a felismerés elkövetkezendő teendőiről.

-Claire! – kiáltott fel kissé fojtott hangon, nehogy még jobban ráijesszen a nőre. – Apa barátja, az a férfi… Az, aki tolószékes… Tudod – Kereste közben a nevet, de mindhiába, az csak nem jött a nyelvére. Claire arca megnyugodni látszott, helyét adva az elmélyült keresés aprócska ráncainak.

-Valami x-el kezdődik a neve… Jaj mond már…! – Kiáltott fel tehetetlenségében, Szőkeségben fürdő nő arcára ráébredés változása jött el, és már ki is mondta az oly nagyon ismeretlen nevet.

-Xavier…

* * *

Délután az intézet ismét gyermekektől lett élettel teli. Kitty Hóvirágot maga után húzva az emeletre a lány szobája felé tartott.

-Már biztos megérkezett a te edző ruhád is. – Mondta lázas izgalommal, mire Hóvirág szeme is feszült várakozással csillant fel. – Annyira kíváncsi vagyok rá. – Tette még hozzá az anyagtalan lányzó. Ki sem nyitott ajtón Kitty csakúgy átlépett a fehéren szikrázó lánnyal. A szépen rendben tartott szobában minden ugyanúgy állt, ahogyan hagyta. Leszámítva az ágyon fekvő fehér gyanúsan ruhát tartó doboztól.

-Megjött! – sikoltotta Kitty, örömében nagyot ugrott, majd Hóvirágot taszigálva az ágyhoz indult.

-Mire vársz? Nyisd már ki… - eközben Hóvirág levette a tetejét, és a csomagolást is kihajtotta, így láthatóvá vált egy fekete anyag, és mellette valamiféle fehér is.

-Öltözz át, én is megyek, rendben. – Mondta Kitty, majd ajtó felé indulva izgatottan tűnt el ott. Hóvirág kivette a fekete színben fürdő ruhát. Egy ujjatlan edző dressz volt, mely lábaira is tökéletesen simult második bőre ként. V- alakban kivágott nyak részén, fehér gallér szikrázott. Aztán visszanézett a doboz aljába, és ott még megpillantott egy pár fehér kesztyűt, csizmát és egy övet x-emblémával az elején. Gyorsan felhúzta a csizmát jó magas szárával csak nem combja közepéig ért fel. A kesztyűk is hasonlóan felkarján keresztül közel végződött a vállához. S eztán végpontnak felcsatolta az övet. A tükör elé állva elégedetten konstatálta, hogy igencsak jó összhatást kelt így. Arca érdekes gondolkodó fintorba fordult.

-Csak a hajammal kéne valamit csinálni. – Mondta elmélázva majd a táskájába túrva két hajgumi, természetesen világoskék került elő onnan. Lapockáig érő fehér hajzatát összefogta, jól megnézte, és csalódottan látta hogy így már nem olyan lehengerlő a látványa, tehát a hajgumik a táskában végezték, és így lépett ki az ajtón edzésre készen állva.