2. fejezet

Különös gyermek

Nem is tudta hogy mi az a szörnyű fényt hozó irritáló kis élőlény. Eleinte nyert ügye volt, és már ott volt, hogy elnyeli úgy, ahogy van, de aztán jött az a másik hozzá hasonló, csak nem önfényű, és elvitte. Ő meg csak fortyogott saját sötét levében, és nem tehetett semmit, mert az a kis nő pontosan elé szülte azokat a fénylő köveket, melyek által okozta sebét még most is bőrén hordja.

-El foglak nyelni te kis perszóna. Soha többet nem fogsz fényt kibocsátani, és azok kövek éjfeketék lesznek. – Hangja reszelősen érte el a levegőt csendes éjjelén, és közben szemében olyan komor tűz gyúlt, mely minden létező élőt elnyelt utálatos sötét masszájával. Kassidy, vagy Döníz már maga sem tudta, de kezdet ráébredni arra, hogy ő valóban valami éjjeli lény, és nem ember. Azok, akik itt voltak bírták a fényt, és ő nem. A bőre megég a nap vagy bármiféle más által keltett mesterséges ragyogástól…

-Meg kéne már találnom önmagam. Nem vagyok Kassidy, és Döníz sem. – Tűnődött el magának, majd ajkaira valamiféle ösztönből kúszott egy szó. Sejtelmes hangzása pont tükrözte e éjjeli nő kilétét.

-Leila.

A név, mely elhangzott, perzsául csak annyit tesz sötétség, éjszaka…

* * *

Minden fehér volt. Nem mintha zavarná színnek e tartománya, de azért hagyjuk meg, tudni szerette volna hol van. Aztán lassacskán visszatért látásának normális funkciója, és látókörébe került egy beteg szoba. Na de ki a beteg? Nézett körbe, és kelletlen kellett tudomásul venni, mivel rajta van egyedül zöld háló ruha, és ő fekszik egyedül ágyban. Egyáltalán ő az egyedüli a teremben. Lényeg ő az kizárólagos személy, aki lehet beteg. Fejét szomorúan lehajtva nézett a kezeire.

-Látom már jobban vagy. – Hangzott egy kedves nő hangja. Hóvirág ijedten kapta tekintetét rá. Kedves mosolyogó nő volt. Neki is olyan fehér haja volt, mint neki. Ám ellenben bőre barna. Különös összhatás a kettő együtt. Gondolta majd tovább figyelte őt. Fehér ujjatlan elegáns póló, és lila szoknya takarta testét.

-Ororo Munroe vagyok. Charles Xavier tehetségkutató intézetében vagy. – Mondta neki kedvesen, mosolya valahogy bátorságot adott a félénk lánynak.

-Igen, és ki ő?– Kérdezte bánatosan, közben előre azon járt az elméje egy szeglete, hogy vajon hogy került ide.

-Lassan vele is megismerkedhetsz. Xavier professzor beszélni szeretne veled. Ő majd mindenről tájékoztat, rendben?

Aztán mikor megfordult az ajtóban egy tolószékes férfi tartózkodott. Fején egy szál haj sem tarkállott, és szemében megértő fények villantak.

-Óh már itt is van. – Mondta Ciklon, majd Hóvirág vállára tette kezét bíztatásként, aztán távozott a szobából.

Az kilépő Ororot, szinte letámadták a fiatalok tömege. Még az ajtó nyílásából ezt Hóvirág is látta, ám az hamar becsukódott a két oldalról is érkező kíváncsi tekintettek elől.

-Hogy van? – Hangzott a kérdés egyszerre több felől is. A három srác, akik megtalálták, és idehozták első helyen voltak a kíváncsiskodók közt, ellenben nem voltak olyan hangosak, mint Kitty vagy Kurt.

-Most mit vagytok úgy oda, csak egy újonc, nem? – Intézte el egy legyintéssel Vadóc az ő sajátos hangnemében, stílusával. A többiek igencsak mélyreható szúrós szemmel néztek rá.

-Jól van. Vegyétek, úgyhogy meg sem szólaltam. – Tudta le az egészet, minek után sarkon fordult és eltűnt a lépcsőfordulóban.

-Charles Xavier vagyok. Ennek az intézetnek a vezetője. – Mutatkozott be a professzor. Kérdő tekintettel figyelt az iskola újdonsült lakója felé.

-Hóvirág. Ez milyen hely itt. Miért van itt ennyi gyerek, és felnőtt? – Professzor megenyhülten elmosolyodott. Rengeteg kérdése lett volna a lány felé, de ő türelmes volt, és elsőként meg kellett nyernie a bizalmát.

-Ez egy iskola és kollégium egyben. Hozzád hasonló fiatalok számára.

-Hogy hozzám hasonlók? – Kérdezett egyből erre rá, félbe szakítva Xavier professzort.

-Nos mivel Bobby, Ray és Arlie már meséltek nekem arról, hogy milyen rendkívüli módon találkoztatok, ezért beszélhetek erről. – Kis szünetet tartott, hogy lány felfogja az imént elhangozottakat.

-Tudod itt mindenkinek, van valamilyen képessége, amihez nagyon jól ért. Mint te a kristályok teremtéséhez. – Ezen Hóvirág szemei rendesen elkerekedtek, ám aztán mintha hirtelen jött emlékeknek köszönhetően bevillant az egész, ahogyan idekerült. Tekintette fokozatosan vált nyílttá, gyémántként felcsillanva megértés szikrájának otthont engedve mellette.

-Látom már emlékszel… – Majd rögtön megmagyarázta a professzor, látva Hóvirág riadt tekintetét.

-Tudod, én nekem mentális képességeim vannak. Köztük különösen erős a telepátia.

Erre enyhülően nézett rá, és tanácstalanságában nem tudta hogyan kezdje el mondandóját.

-Tudja nekem meg kell keresnem a szüleimet.

-Igen? – Kérdezett erre vissza a professzor.

-Csak az gond, hogy minden a kastélyban maradt, amikor eljöttem nem gondoltam bele vajon mi fog történni. Pedig én vissza akartam menni, csak ott volt az a valami. – Charles megértően, elgondolkodva emelte karját, és támasztotta meg fejét rajta.

-Értem, tehát minden ruhád, holmid ott maradt. Amennyiben jobban leszel, elkísér az egyik tanárunk, elhozzuk a dolgaidat, és a szüleidet is segítek megtalálni, rendben? – Szemlélte kíváncsian a férfi. Hóvirág szemei felragyogtak kristályos szikrák sokaságával.

-Tényleg!? – Tört ki belőle az örömnek igencsak jól látható jele. – Nem is tudom, hogy köszönjem meg?

-Elég lesz azzal, hogy itt maradsz, és tanulsz a többi diákhoz hasonlóan. – Hóvirág ennek nem látta semmiféle hátrányát, ám mégis azért szemei elfelhősödése utalt valami számára nem tiszta részre az egészben.

-De mégis magának ebben mi a haszna? – Kérdezett rá rögtön arra, ami neki nem volt világos.

-Hóvirág, én tanár vagyok, és örömömre szolgál, ha a magadfajta fiataloknak segíthetek.

Éppen hogy csak elgondolkodott a hallottakon, mikor az ajtó kinyílt, és egy vörös hajú tőle láthatóan idősebb lány lépett be. Kezében tálcán étel ital sorakozott fel.

-Professzor – nézett rá, majd Hóvirágra - gondoltam éhes lehetsz. – Mosolygott a fehér hajzatú leányzóra. Közben Xavier elindult az ajtó felé utat engedve az újonnan belépőnek.

-Akkor jó étvágyat. – Mondta a férfi majd kiment a kórteremből. Ekkor elé tette a tálcát, és kedvesen mosolyogva szólalt meg.

-Szia Jean Grey vagyok.

-Hóvirág, és köszönöm. Tegnap óta nem ettem semmit. – Mondta aztán neki is látott elfogyasztani az étket, mely nagyon is finomra sikeredett.

-Egészségedre – mondta Jean mikor látta, hogy milyen rövid idő alatt tűnt el az apró lányban az étel terjedelmes mennyisége.

-Te aztán tényleg éhes lehettél. – Tűnődött el. – Most viszont gyere velem, megmutatom a szobádat, jó? – Hóvirág csak bólintott, majd felállt, és a láng színű hajviseletű lány után indult. Folyosóról folyósóra követte, míg végül egy üres szobába vezette. Bent hatalmas baldachinos ágy állt középen az ablak mellett. Tőle nem messze a fal mellett helyet adott egy szekrénynek, és azzal szemben levő oldalon íróasztal, maga előtt székkel állt.

-Tessék, ez lesz az. A szekrényben találsz egy-két jó ruhát, amit felvehetsz a vacsorához. Ez olyan félhat felé lesz, hogy legyen előtte időd mindenkit megismerni. – Nézett rá, Hóvirág kedvesen bólintott, és már most le volt nyűgözve a helytől, és a saját külön szobájától. Mondjuk a kastélyban egy egész tucat még ennél nagyobbak is csak az övéi voltak. Ám itt nem volt egyedül, ellenben a vár morózus falaival.

* * *

Piciny gyermek sétált haza felé. Hátát nagy táska húzta, és lassította a megszokott kis tempóját. Azonban ez nem zavarta, csak lépkedett egyik lábát a másik elé helyezve boldogan. Érdektelenségek sora követte egymást, ahogy e csöppség haladt előre, ám szemei felcsillantak, arcán hatalmas mosollyal fordult be, és indult arra. Egy hatalmas bohócot követett. Hannah mindig is imádta ezeket a beöltözött embereket. Nagyon jót mulatott rajtuk, ahogyan nevetségesebbnél nevetségesebb trükkökkel alázták meg magukat több gyermek kedvéért. Ám most nem a bohóc maga vonzotta a kislányt. Ennél valami sokkal jobb is leledzett annál a hivatásos szórakoztatónál. Cukorkák, és csokoládé. A kis Hannah pedig rajongott az édességért, és soha egyetlen lehetőséget sem szalasztott volna el annak lakmározásában. Még csak észre sem vette milyen baljóslatú sikátorba tűnik el a kedves színes ruhát viselő ember. Teljesen lekötötte figyelmét a finomságok tömkelege. Még egy forduló, és mókás rivalgó öltözetű egyén ott állt előtte. És Hannah szeme gyanútól szűkült össze. A hatalmas kerekded hasú mellé kedvesen ható arc most igencsak ijesztőnek látszott, most hogy látta Hannah teljesen egyedül vannak itt. A barátságos lény most már rémisztően indult el felé. Hannah szemébe szinte villámok szikrájával ért a felismerés. Mutáns. Több sem kellett neki, megfordulva futásnak eredt. Hátizsákját ledobta, ám a kövérkés támadója alakváltozáson ment át, és már egy kékes bőrű rugalmas testű furcsa nő ugrott útját állva.

-Hagyj békén! – Sikoltotta, szemében elszánt düh színe csillant fel. Két kezét maga elé tartva rohant, míg a kék nőszemély vagy jó két métert zuhant, és csúszott a földön. Az kis ember a sikátorból kifelé szaladt.

-Ne engedjétek ki innen! – Halotta maga mögött annak az álbohócnak igencsak érdekesen csengő hangját. Erre rögtön ketten is elé ugrottak. Két férfi volt. Egyiknek fémes bőre volt, míg másik egy izzó kártyalapot tartott maga előtt. Hányan vagytok még?  Tört fel belül kétségbeesetten. Szemeit behunyva koncentrál. „Lee, a sulitól két sarokra vagyok. Siess!” Hangzott el elméjében a rövid üzenet, és még egy másik személyében is, aki tőle nem is volt olyan távol. Hannah pont akkor nyitotta ki a szemét, mikor a kártyás férfi megragadta karját. Ajkai sikolyra nyíltak, ám nem tört fel onnan semmi hangot keltő rezgés. Viszont a barna hajú rendkívüli szemszínű férfi fülére tapasztotta kezét, és összegörnyedt valami testét markoló fájdalomtól. A rövid szőke hajú gyermek zöld szemének erélyes villanásával lépett hátrább. Nem nézett hátra, de tisztán érzékelt még egy mutánst ott a meglévőn kívül. Miután száját becsukta a szenvedő férfi is felállt, bár még látni lehetett arcán a kínok nyomát. Érzékeit kiélezve figyelt, a megfelelő pillanatra, ám ha az nem jön el, majd Lee is ideér lassan. Addig meg csak kibírja. Egy ideig szótlanság kínos burka telepedet meg rajtuk. Aztán ezt halk szavakkal szakította szét az a, aki imént még e gyermektől csak nem a földön fetrengett.

-Ne is próbálj menekülni. – Hangja kis akcentussal ejtette ki e szavakat, és közben a lány felé magasodott. Erre Ann ajkai elégedett mosolyra húzódott.

-Túl közel vagy. – Mondta vészjóslón, s azt követőn rögtön a levegőbe emelkedett. Nagyjából a férfi fejével egy szintbe. Aztán amolyan harcművészeket megirigylő rúgás mozdulatot tett, és a magas ballonkabátos szó szerint a levegőtől esett hanyatt. A szőke gyermek, pedig elszánt tekintettel ért a földre.

-Gambit, ez a gyerek nincs 10 éves. Kapjátok már el! – Tajtékozta a nő. Erre Hannah Evangelin Dort felé fordult, és ajkát korát meghazudtoló szavak hagyták el.

-Igaz hogy csak 8 éves vagyok, de a ti IQ-tok együtt sem lesz akkora, mint az enyém egyedül. – Közben szeme halvány zölden izzott fel. – Fogalmad sincsen, mire vagyok képes.

Hangja élesen szinte ostorként csapott az éterbe. A mögötte álló láng vörös hajú férfi egy láng lovast indított felé. Ann szemei kikerekedtek, majd a lánglovast szétfújta a porból alkotott szélszerűség. Körülöttük a kisebb éghető papírok, dobozok lángra gyúltak.

-Látványos, de nem elég gyors. – Halott egy ez idáig ismeretlen hangot, eztán sötét madár jött felé, és két szárnyával takarta el a napvilágot. A vele szembe levő nő elmosolyodott diadalittasan.

-De mennyire, hogy tudom. – Mondta fogai közt vicsorogva Mystique kicsit megkésve a válaszával. A kis Hannah teste pedig ernyedten zuhant a hatalmas fémszerű lény kezeibe. Vörös hajzatú nő, és férfi társa elindult feléjük, hogy együtt távozzanak innen, azonban félúton hangos koppanás kíséretében megtántorodva estek a nemesebb felükre. Közvetlen előttük egy üvegtestű lény lépett ki valami üvegfalból, amit eddig észre sem vettek. Kezét arra tette rá. Tenyere nyomán a fal súlyos beton tömbbé alakult az egész sikátort eltorlaszolva. Aztán az üvegből szürkévé vált nőnemű egyed megfordult, közben egy alig 20 éves nő alakja bontakozott ki ebből a kavarodásból.

-Enged el a húgomat! – Egyszerű, és nyers felszólítás volt. Lee nem várt senkire. Már dolgozott a lába alatt a talajban. Óvatosan alakította a porszemcsék közti kémiai kötést folyékony barnás masszába. Ennek hatása kiterjedt a két férfi lábai felé, akiknek a lábuk úgy süllyedt el, mintha sűrű mézszerűségben lennének. Mindketten meglepettségtől szólni sem bírtak, csak nézték, ahogyan bokáig körbe nyalja őket ez a bizarr talaj viszkózus formája. Hajába kapó szél vörösen csillant fel e szokatlan világításban. Zöldes fényű tekintetével a két idegent figyelte. Lassan kezdett feléjük indulni, és érdekes mód az ő talpai nem hogy bokáig, de még csak egy picit, sem süllyedt meg e posványos földben. Szemei mérgesen húzódtak össze.

-Talán nem hallasz abban a bádog dobozos fejedben? Engedd el a húgomat! – Mondta ezúttal már jóval agresszívabban. Tenni viszont már semmit sem tudott, mert három fémrúd repült felé, és az általa emelt beton falhoz szögezte, úgy az egyik, mélyen a hasába fúródott. Vére gyorsan kezdett folyni, megfestve ezzel a ruháját, és az barnás képlékeny talajt.

-Azt hiszed, ezzel megállíthatsz? – Kérdezte láthatólag fájdalommal, de mellé elég erő is került, majd egész teste ezernyi vörös cseppekben hullt az amorf barna lébe. Ott elkeveredve azzal, folyt feléjük. Lee tisztán érzékelte testében a két férfit, így aztán feléjük indult, ám dühösen emelkedett ki. Rögtön, két csáppal is csapott a lebegő három ember felé, akiknél a kistestvére is volt. A harmadikat nem látta tisztán, lévén, hogy ebben a folyékonyszerű állapotban inkább érzékelte a környezetét, mintsem módosult látóközpontjában kapott volna róla hiteles képet. Hirtelen felismeréssel fordult meg, és indult különös testével a fal felé. Keresztül hatolt át rajta, és mikor látta hogy az a kettő is eltűnt. Magát többletként megszilárdítva a beton tömbben ezernyi darabra törte szét azt őrült dühében.

* * *

Már mindenki lent várta a nappaliban. Hóvirág reszkető léptekkel közeledett az imént említett helységhez. Sötétkék nadrág lazán fonta körbe altestét. Melyhez szűk karcsú fazonú világoskék ujjatlan póló társult. Talpait egy fekete pántos papucs védte a néhol szőnyeg által nem takaró hideg járólapoktól. Lassan félve lépett be, és nézett körbe. Nagyon sokan voltak itt.

-Hóvirág gyere beljebb, és ülj le. – Minden bizonnyal, ha a professzor nem szól hozzá, rögvest ki is hátrált volna. De így leült az egyik üres fotelba. Mindenki előtte állt, illetve egyesek kicsikét sréhen helyezkedtek el tőle.

-Ismerjétek meg újdonsült tanulónkat, Hóvirágot. – Kezdte Charles, majd Ororo vette át. Hóvirág közben kényelmetlenül érezte magát, és ez nagyon is jól látszott rajta.

-Hóvirág szeretnénk, ha jól éreznéd magad. Bármilyen segítségre van szükséged, nyugodtan szólj.

Mindenki ránézett várták, hogy mit fog mondani erre, egyáltalán mi lesz a reakciója. Meglepetésükre Hóvirág csendben ült, és feszélyezetten pillantott végig a többieken. Eddig még egy tanuló sem volt ilyen. Leszámítva talán Vadócot, de ő is inkább ellenségesen viselkedett, és nem ennyire passzívan. Aztán valami halvány csillanás azokban távolságtartó kristályos tekintetben, valami féle mosolyt csal mindenki arcára. Majd fölnézett rájuk, szemeit összehúzva szólalt meg.

-Nem tudom, hol van az ebédlő. – Erre mindenki felnevetett. Ez alól csak Hóvirág, és Vadóc képezett különcséget. Mindkettőjük tekintette egymáséba fúródott némán, és magukból valami azonosságot fedeztek fel.

Ezután mindenki az ebédlőbe ment, és mivel Kitty igen közvetlen, és barátságos rögtön bele is karolt Hóvirágba, hogy mindent megmutasson, mindenkiről meséljen neki. Így mire eljutottak az alváshoz, Hóvirág már nagyból tudta ki kicsoda.