G mA történet

…ugyanabban a kis üvegből készült ketrecben látta magát, amiben felnőtt, melynek csak a tetején levő vastag öklömnyi titán rudak rácsos hálózata engedett be levegőt. Ebben a kalitkában volt ágy neki. Szekrény, amiben kevés és szerény ruhatára foglalt helyet. Egy kisebb polc melyen tankönyvei álltak maguk mellett csak egy-két szórakoztató könyvnek otthont adva. Ez volt az ő szerény hajléka is, ám most másmilyen volt a környező szoba. Az élő kutatók és fegyveres katonák helyett fekvő, és maguk alá vörös tavat sarjadzó emberek sorozata vette őt körbe. Ő maga pedig az üveg cella egy kitört oldalán állt és nézte őket…

  Arcán könnypatakkal végig szaladva ébredt fel. Felállt, és tükörhöz lépett mely a szekrényére volt rögzítve. Vállig érő tépett vöröses fekete haj keretezte vékony arcát, melyen zöldes szemek keltett sárgás fény csillogott erőtlenül. Letörölte könnyeit, és végig nézett magán fehér térd alá érő nadrág, és egy vékony pántos rövid top takarta nyúlánk, izmos testét. Cipő vagy papucs most sem takarta lábát; utálta azokat a kényelmetlen kiegészítőket, az ő lábát amúgy sem kellett védeni semmitől, hiszen az volt halálos fegyver bármire többek közt.

 - Jó reggelt Kass – hallott egy ismerős hangot maga mögött. Megfordult, és a gondozója állt ott. Ételt, italt adott neki, és napjában többször is beszélgettek, valamint mindig ő kísérte el a vizsgálatokra, a tesztekre. Ezekkel ellenőrizték a képességeit, hogy mennyire fejlődik, és mikor milyen formában törnek felszínre belőle, azért valljuk az utóbbi időben jelentősen sikerült az uralma alá vonni, és tudatosan irányítani azt. Magas kissé testesebb férfi érdeklődve nézett rá, amint megpillantotta könnyáztatta arcát. Közelebb lépett az üvegketrechez, és azon elhelyezett kis dobozba helyezte mágnes kártyáját, melyet azonosítva a rendszer apró memóriája; az üveg ketrec azon oldala, melyet különféle fémszerkezetek tartottak egyben, kiemelkedett a helyéről szabad utat engedve a ki-és belépéseknek.

 - Mi az Kass? Mi történt, mért sírsz? – kérdezte kedvesen a korosodó férfi, közben ámulva nézett a lányra, aki soha sem lesz külsejében ennél a kornál idősebb. Örökre 18- 19 éveiben fog mutatkozni, míg meg nem hal. Ezért irigyelte, és egyben csodálta is, hiszen tökéletes volt.

 - Semmi lényeges – mondta Kass, és elmosolyodott, ami nagyon nem állt jól neki, hiszen mellette a szemében egy fajta közömbösségre úszó semmis fény vibrált, melyet soha semmi nem váltott fel.

 - Akkor mehetünk az újabb gyakorlatra? – kérdezte szemében enyhe fény megvillanásával.

 - Igen – mondta, és kilépett a ketrecéből, majd a férfi oldalán elindult a már megszokott gyakorló szobába.

Mire a nap végéhez ért mindenki teljesen meg volt vele elégedve, és ezt nem titkolták előle. A sok orvos közül többen is hangozták.

 - Igen nagyszerű változások ezek, és nagyon büszkék vagyunk rád.

Ám Kass nem törődött velük elengedte füle mellett ezeket a megjegyzéseket, azonban egyet akaratlanul is meghallott, amit nem lett volna szabad. Több okból sem, hiszen hallótávolsága zónájából kívülre esett e szók halmaza, valamint ránézve titkosak is. Viszont ő kiszorított minden hangot, és csak erre az egyetlen párbeszédre koncentrált.

 - Mikor lehetne hasznát is venni? Ez mind szép és jó de ez így hasznavehetetlen. Olyan, mint a cirkuszban mutogatott szenzáció.. – a hang egy férfi tulajdona lehetett, ezt szilárd bizonyossággal állapította meg.

 - Ha a képességei elérik a végsőket egy apró chipet ültetünk az agyába, aminek útján irányítani tudjuk,.. – mondta egy nő, akit ismert is, majd a férfi hangja félbe szakította.

 - Miért nem most?

 - Mert akkor nem lesz már öntudata, tanulni meg csak úgy tud. Bízz bennem minden rendben lesz. Ő lesz a mi „kis tökéletes gyilkosunk” – utána halk magabiztos kacaj hatolt messziről füleibe, ám a válasz sem maradt el.

 - És mi lesz Naller Dönízzel? – kérdezte a férfiasan mély zengésű hang.

 - Naller Döníz már régen nincsen a nyilvántartásban, ha úgy tetszik halott. Már a Kassidy nevet kapta meg, de ez is a mi termináljainkon található meg. Nem helyesbítek Naller Döníz soha nem is létezett. – hangozta a nő túlontúl is halkan, de az ő hallószerveinek még nem elég halkan. „Soha nem is létezett… Naller Döníz…” Született meg elméjében e sorok újra meg újra, melyek jelentették neki a világon levő mindenséget önmagához vezető utat, ez alapján megtudhatja ki is ő valójában, mert eddigi magyarázatok ezek után már biztos, hogy a hazugságok, minden kivétel nélkül. Míg elindult vissza az átlátszó fogdájának nyomasztó rejtekébe kedve lett volna most azonnal megölni őket, és a gond ott kezdődött, hogy képes volt rá. Mind a képességei, mind a természete engedte és könnyítette meg ezt neki. Ám tudta, hogy itt, ha most eszeveszett tombolásba kezd, nem tud meg semmit, amit meg akarna tudni főként sajátmagáról. „Igen biztos még várnom kell. Meg kell tudnom mindent, mit lehet, és aztán még mindig van időm bosszút állni” Gondolatai közt elmerülve egyre sötétebb tervet eszelt ki erre, és hogy mennyire fogja élvezni majd. Közben besétált a „kristályos fogda” ellenállhatatlan falai közé. A vacsorája ez alatt már bent volt, amit nem igen jó ízűen fogyasztott el. Kass vagy Döníz most már csak várt arra mikor csendesül le a helység, és ő mikor indulhat el megtudni az életének történetét. Közben lefeküdt, és eljátszotta a mit sem sejtő tudatlan alvó lányt. Viszont különös érzékei tudatták vele, mikor van itt az idő. Szemeit kinyitva az üvegnégyzet négy sarkába helyezet lámpa fényébe bámult. Hasra fordult, és jól megfigyelve az őröket a sötétben kivárta azt a pillanatot, amikor az örök nem felé néztek csak a bejárat felől kellett, hogy aggódás gyenge érezte, hatoljon tudatába, hiszen másik oldalról a polc és szekrénye takarta el őket. Felállt mikor eljött az őrségváltás. Egy helyben lendületet véve felugrott a két méter magasan húzódó titán rudakhoz, és kettőbe kapaszkodva felhúzta magát, aztán innen is előre hátra mozdulva még nagyobb dinamizmussal átlendült a rudak meg lehetősen csekély méretű hézagán. Teste olyan könnyen szelte a fizikailag igen kemény fémet, mint kés a vajat. Eközben testét rejtélyes sötét aura lengte körbe. Aztán egy teljes körívet bevégezve biztos talpon állt meg terpeszben két rúdnak hidegségén. Ez mind a másodperc tört része alatt zajlott le, és még mindig volt ideje jócskán, míg ismét felbukkannak az őrök. Háta mögöttiek miatt nem aggódót tisztán hallotta a halk szuszogást, és a néhai horkantásokat. Két óvatos lépéssel a ketrece széléig sétált, majd a szemközti falra ugrott, ott körmei mélyen vájtak a falba megtartva ezzel a testsúlyát. Itt már sötét volt, szemei sárgán izzottak föl, ahogyan körbe pillantott. Még egyszer megnézte, hogy hihető-e az, ahogyan alszik az ágyában, és igen csakugyan ügyes munkát végzett. A fal körülbelül olyan akadályt jelentet neki, mint a nemesfémből készült rácsos hálózat. A falon kapaszkodva várta, míg a két fegyveres elhaladt alatta, majd a csend óvón ölelő burkában érkezett a padlóra. Mezítelen talpai a némaság jegyében fogadva egyesültek újra meg újra a fémszerkezetű padlózattal.

A számítástechnikai szobában sötét sziluettje magasodott az egyik gép fölé. Hihetetlenül halkan, és szakértelemmel dolgozott a klaviatúrán. A képernyő egyetlen fényforrásként világított zölden az ő arcába, ezzel még sejtelmessé, és gonosszá téve e különös megjelenését. Adatok tömkelege kezdett végig áramolni a monitoron, melyek róla szóltak. Az életét mondták el, és ez egyet jelentett neki az élet értelmével, valamint új cél felé vezette bizonytalan létét. Mert már semmiben sem volt biztos, nem tudta miben higgyen, és ami a legfontosabb kiben bízzon. Eggyel azonban tisztában volt, hogy itt mindenki fizetni fog ezért. Megbosszulja az elvesztett éveket, a kitalált meséket az életéről, a képességeiről, de nem utolsósorban, azért mert fegyvernek csak egy eszköznek akarták felhasználni, és mindezt azért, hogy gyilkoljon pénzért. ”Mit tesztek, ha a fegyveretek kezelhetetlenné válik?” Kérdezte magában, közben ajkain sátáni gonosz mosoly lágy vonala uralkodott el. Aztán felállt és mindennél erőszakosabb gondolatokkal észrevétlenül visszament az üveg ketrecének rejtekébe.

Másnap reggel sem kezdődött másképp, mint a többi. Ugyanúgy előbb kelt, miként mindenki más, pedig ő még később aludt el. Felállt enyhén kócosan fénylő haj övezte vékony arcát, melyen sátáni gonosz smaragd szemek villantak fel lágy sárgás fénnyel…

A hatalmas döndülés szinte kiverte az álmot a szeméből. A hang ritmikus egyensúlyban hangzott fel újra meg újra, akár valami dob szóló. Hirtelen ugrott fel az ágyból. Nagyon rossz érzés kerítette hatalmába. A tévé képernyőkhöz lépett, melyeken a hely különböző termei voltak láthatóak. Pontosan a középső monitor olyant mutatott, amit soha de soha az életben nem akart látni…

Kopaszodó magassága ellenére testes férfi szemüvegét orrára tolva indult az Üveg ketrecet rejtő helységbe, hol nem várt események vették kezdetét.

Szerencséjére ő ért oda elsőként, hiszen ő lakott legközelebb a kísérleti alanyhoz. A gondozónak, mindig készen kell állnia, ha baj van, most is készen állt hát bármire. Mikor belépett az őrök már a fegyverrel álltak a fiatal lány előtt köztük csak az a titán szálas húszcentis üveglap volt. Lábai tökéletes ütemben találkoztak az átlátszó akadály ugyanazon pontjával, mely kezdte megadni magát több hosszú repedés futott csikorogva végig fehér vonalat vágva s ezzel megtörte az áttetszőségét. A magas férfi közelebb sietett. Katonákat félre tolva maga elől. „Mégis mi ütött belé?”…

 - Kass mit csinálsz? – hallott egy hangot, mely immár nem volt ismerős, csak gyűlöletes számára. Ekkor a férfi látványa olyan feszült dühöt szabadított benne ki, hogy lába hatalmas üvegcsörömpöléssel szelte át az üveget. Sajnos kedves fogva tartói gondoskodtak arról, hogy ezen a ketrecen ne tudjon akadálytalanul áthaladni. Az ő molekulái nem tudták átrendezni magukat ezen az üvegen túl kötött volt ahhoz, hogy beférjen közéjük. De most sikerült áttörnie a nem éppen könnyen sérthető anyagot. Innentől kezdve kézzel esett neki, és szedte darabjaira az előtte álló fémesen csillogó átlátszó korlátot.

 - Döníz, a nevem Döníz… - préselte ki fogai közt a szavakat, közben kezei véresen törték utat magának, hogy kijusson a börtönéből, ahol életét töltötte le. Végre szabad volt nem volt előtte semmi akadály mi meggátolta volna, hogy megtorolja ezt a szörnyű gonosz tettet. Lejjebb lépett a lépcsőn teste mellett vércseppek hulltak, ám keze már sértetlen volt. A katonákkal mit sem törődve a szemüveges férfi képébe nézett. És szemei szinte metszették a férfi agyát, olyan gonoszság sugárzott belőle.

 - Ho… ho… - nyelt egy nagyot, majd újra belekezdet. – Honnan tudod ezt??

Ám szavakban válasz nem érkezett, helyette az egyik katona mellkasán hatolt át az ujj hegyein sarjadzó igen kemény csontos szaru karmok. Fém keserves hanggal csattant a hasonló szerkezetű padlón. Aztán a gyermeteg leány felemelte az ernyedt testet, és gondozója elé dobta.

 - Halottak vagytok mind… - erre rögtön négy katona is lőni kezdett a törékeny karcsú testet célozva. Döníz azonban tudta hogy ezt fogják tenni, és testét szelő apró veszélyes kis golyók nem tehettek benne kárt. Mind a két kezén a csontosszerű képződmény csillant fel fakó fehér színben. Közeledett az hozzá két közel álló egyfolytában tüzelő férfihoz. Szeme közömbösségben úszott, arcára viszont feszült indulat torzult, melytől még mindig szépnek mondható volt. Kezei tompa hanggal kulcsolódtak a fegyverek csövére. A magasabbikat széles lábmozdulattal rúgta fejbe, oly erővel, hogy a nyaka tört belé. Ennek ára az volt, hogy az anyagtalanságát meg kellett szüntetnie, hiszen ezzel az ő fején is keresztül hatolt volna, mintha levegőbe rúgna. Ennek következtében a következő mozdulat sor a másodperc tört része alatt zajlott le. A fejbe rúgott férfi testére lépve esett talpra, és került oldalt a másiknak eközben a további két katona fegyvereiből a golyók felé záporoztak. Az vele egymagasságú férfinek a fegyverét maga felé rántotta, ez megzavarta a cselekvő mozdulatát, így gondtalanul rúghatta térdhajlaton, majd egy gyors lépéssel mögötte állt meg, így a golyók célt tévesztettek. Ezután az összecsukló katona nyakába akaszkodva törte ki a nyakát. Ezután a másik háromfelé fordult, és egy ugrással a föld felé zuhanva tűnt el ott. Naller Döníz mögöttük emelkedett ki sötét aurával teste körül. A két katona még mindig lőtt, de már nem tudták mire, és ez alatt észre sem vették mikor vágta el torkukat a csontszerű karmok hegyes éle. Kertez Károly ijedten nézett Kassre. Még sohasem látta ilyennek, és félt… nagyon félt tőle.

 - Kass… Döníz ne tegyél ostobaságot… Kérlek? – hangja elcsuklott, és a következő szavak már a vér ízében születtek meg valami hörgésben hangozva. Kassidy, aki eddig így ismerte magát, megfordult az újonnan belépők felé. A halott Károly testében keze összezárult erre az egy utolsót remegve lehelte ki az utolsó cseppnyi életet magából. Majd a földre esett egy tompa nyekkenéssel. Döníz feléjük indult. Közben a belépő hat-hét kutató közt levő fegyveresek használni kezdték azokat, míg mások szörnyülködve jajdultak fel életükben már utoljára.

Döníz kerülgette a felé száguldó veszélyes golyókat, és sikeresen elérte az első embert, aki kegyetlenség, és iszonytató fájdalom közepette távozott. Ekkor egy hang hasított a káosz értelmetlen zavarába.

-Elég! – egy idősebb nő állt az ajtóban, és hangja nyomán minden elcsendesedett. Csak Döníz lépkedett tovább feléjük. Arcára, kezére és ruhájára friss vér tapadt. Szemei még mindig egy hatalmas űr zöld óceánján úsztak el.

-Hagyd ezt abba Kassidy…

-Döníz vagyok. – hangja éles csattanása összerázta az itt állok idegeit, és izmait. Ez alatt az egyik katona óvatosan a háta mögé került, és bár az öreg professzorasszony fejével és hangjával egyaránt jelezte azt, hogy: NE! A golyó útjára indult, és mivel Döníz az előtte álló férfi ütését védte ki, az a hátába mélyedt, és elől a szegycsontját átszakítva hatolt ki a testéből. Naller Döníz erőtlenül nézett a mellkasát szétrobbantó golyó után, honnan a vörös éltető lé rögtön szökni kezdett. Tudta hogy begyógyítja a sebet idővel, de addigra már nem lesz lehetősége újra bosszút állni. Mindent elrontott…

Ez volt az utolsó értelmes gondolata, mert a négy milliméter széles tátongó lukból valami sűrű sötét massza kezdett folydogálni. Vékony érhálózatként ölelte körbe először a bal karját, melyről rögtön két hasonló fekete csáp kelt életre, megcélozva a felé mozduló fehér ruhás orvosokat. A sűrűn hömpölygő nedv tovább haladt a teste egyes részeire ezzel elborítva arcát és másik karját is.

És itt kezdődött el a vérontás, mely a sötétség lágy ölén ringó karcsú női alakból táplálkozott. Veszélyesen tekergő koromfekete csápok hálózták be az egész épületet, és fojtogatva taszították sötétségbe az itt élő embereket…

* * *

Magába zárta a hatalmas kastély rideg sötét falai, hogy élete egyedül teljen, csak ezért tartotta őt fogva. De még valamit bezárt, ami ő benne volt egy pici tíz éves lányban, a boldogság, a nevetés mind mind eltűnt elméjének egy elérhetetlen régiójában. Ennek ellenére ő így boldog volt, ám mindennél jobban vágyott egy számára nagyon messze állóképre, melyet most is egy homályos szoba rejtekében nézett elmélyülten. Hófehér fél hosszú haja arcába hullott, és szeme úgy ragyogott, mint az a kékes derengésű kristály, melyből egy szőke nő arca világított halvány derengéssel az övébe. Két kezével tartotta a képet mutató szokatlan kőzetet.

 - Anya! – szólaltak a penge vékony ajkak, s közben egyik keze mutató ujjával megsimogatta a harmincas éveiben járó nő különös képét. – Hol lehetsz most? Azt mondtad, visszajössz…

Hangja elhalóan csengett az utolsó szóban fel. Aztán nagyot sóhajtva felnézett, minek után a kristályos igen csak hatalmas darab, és egyedi ásványt a helyére tette. Kilépett a szoba egyhangú feketeségéből egy folyosóra, ahol cseppet sem jobb fényviszonyok uralkodtak. Csak az apró Hóvirág fakó alakja világított erőtlenül, s nyújtott halovány fényt, ahogyan egyre haladt beljebb a rémisztő sötét mélységébe.

Másnap az ajtó keserves nyikorgására ébredt, és ijedten ugrott fel. Szeme kristály keserves félelmet árasztó lángjával izzott fel. Lassú óvatos léptekkel közeledett a bejárathoz. Lábai meztelensége reszketegen érintették a hideg márványlapokat, és nem az abból áradó hűvösség adott erre okot. Sokkal inkább a szívét markolászó jeges rémülettől. Lassú keserves percek maradtak el mögötte akár a várnak jó néhány ürességtől kongó terme. Halk kényszeres nyögést préselt ki ajkai közt, hogy enyhítse a feszültségét, ám ezt egy halk sikoly követte amint elméjébe egy kép erőszakolta be magát. Kezével védte arcát láthatatlan ellenfél ellen, majd alább hagyott gyötrő érzésnek e kíméletes formája. Közel ért a számára ijesztő helységhez, már csak egy forduló választotta el. Többször is érzéseire hagyatkozott mielőtt belépett volna az előtérbe a folyosó oltalmazó sötétjéből. Aztán bátorságát a felszínre hozva magában, kezét kristályok előidézésére készítette be, és belépett. A látvány inkább volt csúf, mint ijesztő, de hát a gyér fény megtette kellő hatását, így a 10 éves Hóvirág sikoltva, próbált menekülni. Hófehér haja heves fényvibrálásba burkolta törékeny arcát, ahonnan jégszínben riad fel szemének apró tüze. A hatalmas kastély együtt érzett, és visszhangozta kis védence félelmét, mely még azután is sokáig hallatszott miután Hóvirág elhallgatott. Ekkor már egy kedvesen mosolygó idős néni nézett rá meleg barna simogató tekintetével. Őszülő haja kissé kócosan, de még szépen ölelte körbe az idővel oly’ sokat versengő arcot, melyen ezeknek a vereségeknek a nyoma örökre ott maradt. Hóvirág csendben figyelte az idegent, és szót ajkain képtelen volt formázni.

 - Ne félj gyermekem, azért jöttem, hogy vigyázzak rád. Tanítsalak, és törődjek veled anyád helyet…

 - Miért mi történt vele? – Szakította félbe vékony már-már idegborzoló vékony hangon, amiben már nyoma sem volt a félős gyermeknek. Erre a rejtélyes külsejű hölgy elmosolyodott, majd megsimogatva a fejét szólalt meg.

 - Semmi, csak nem tud érted jönni…

Évek múltak el, melyek alatt Hóvirág sokat tanult. Kristályosító képességét egészen magas szintre fejlesztette, míg a többit, ami akár életét is menthette volna a bajban, elhanyagolta.

Szürke nap volt ez, egyhangú, akár a többi. Hóvirág különös módon érkezett mestere szobája felé igyekezett, mely igencsak messze esett az övétől, hiszen a hatalmas valaha régen uraknak otthont adó építmény igencsak el volt látva szobákkal. Odaérve csodálkozva látta hogy az ajtó nincs nyitva. Hernie, így mutatkozott be az idős nő, sosem csukta vagy zárta be szobájának ajtaját, hiszen kettőjükön kívül itt csak egyéb állatok éltek. Idegenek meg messze kerülték e helyet, ahol éjjel az ablakokból lidércfény tüze riogatja a helyieket. Idők alatt a 10 éves magányos lány szépen, de jól láthatóan ért nővé. Haja még mindig olyan fehéren ölelte arcát át, és szelíd halványkékes szemekből az általa alkotott fehéren derengő kristályok fénye élt. Karcsú alakját fehér hosszú nadrág takarta, melyre világoskék nyakba akasztós hosszabb ruha hullt lengén. Tartása magának való volt, hiszen eddigi életében egyetlen személy volt, és homályos emlékképekben élt anyja, apja és testvérei. Családja arcára csak az a kristályok emlékeztették, ahová zárta őket, hogy még véletlenül se vesszenek a feledés kesernyés tűnő ködébe.

Megpróbálta kinyitni az ajtót, de az kulcsra volt zárva. Szemei döbbenten kerekedtek el. Ujjai közt egy aprócska szabálytalan forma ásvány jelent meg. Becsúsztatta a zárba, majd onnan éles fehér fény tőrt elő, és a kulcs kattanva fordult el. Benyitott. Hernie nem is törődött vele csak pakolta össze szerényes holmiját.

-Hernie anyó, megyünk valahova? Akkor nekem is össze kell csomagolnom.

Kérdezte halkan, s aztán hangja izgalomtól csendült fel. Nem lépett beljebb, csak állt az ajtóban, várta a számára a világot jelentő lény válaszát. Tőle viszont a semmi érkezett, majd elindult az ajtó felé. Az útját álló Hóvirág a szemközti falnak repült. Háta alig érte el a falat. Ez alatt Hernie a kijárathoz igyekezet… És Hóvirág kénytelen volt fájdalmasan tudomásul venni, hogy itt nincsen többes szám, csak is egyedül Hernie. Lelkén kétségbeesett erők lettek úrrá, és szemében tehetetlen düh szikrája gyújtott vad tűzet.

-Mégis mit képzelsz?! Ide jössz, gondoskodsz rólam, és most itt hagysz?!

Csattant hangja eleven kék fény ostoraként a levegőbe Hernie felé. Látását saját könnyei homályosították el, de nem annyira hogy ne lássa merre halad el egyetlen támpontja az életében. Utána szaladt.

 - Azt ígérted együtt megkeressük a szüleimet! –tajtékozta erélyesen, és a magába forduló feszélyezetlen Hóvirág kilenc év után ismét félt a magánytól.

 - Nem hagyhatsz itt!!! – szögezte le, ám Hernie nem törődött vele, csak ment tovább.

Hóvirág arcán már patakokban folyt a szemét elködösítő testnedv. Szemében határozott tűz lángolt fel. Megállt két kezét Hernie irányába tartotta, minek után a távolodó alak előtt hatalmas ember nagyságú kristályokat szült keserves kínnal a vár ódon talpazata. Ám nem torlaszolhatta el ezzel sem annak az útját, akit mindenáron meg akart állítani. Tudatával nem akarta felfogni a képet amint Hernie érintése nyomán a kristályok miriádnyi szikra eső nyomán törnek darabokra, de sajnos a saját szemével látta. Éktelen ijesztő sikoly szakad fel Hóvirág tüdejéből, amint teste önálló életre kelt, és Hernie egykori szobája foglyává vált.

 - Nem zárhatsz be ide!… Ezt te is tudod…!

Hangozta, majd azzal a módszerrel, ahogyan nem régen kinyitotta ezt az ajtót, ismét megtette. Ám eddigre Hernie nyomát sem látta a folyosón. Gyorsan szaladt. Egyik folyosóról fölé tornyosuló kristályerdőt afféle teleportáló eszköznek, amolyan kapunak használta fel, hogy egy hasonló ásványcsoportnál jelenjen meg az előtérben. Teste jégszínekben ragyogva lépett ki kristályos csillogással az általa létrehozott gyémánt fényű kőzetből. A hatalmas kétszárnyú ajtó, mely számára a világ ismert és ismeretlen részét választotta el egymástól. Meghatározta az otthont, és az idegent. Az ajtó nyitva állt, és ott megpillantotta a ködbe vesző Hernie alakját. A küszöbön állt meg és kétségbe eseten nézett egykori tanítója után. Nem tudta mit tegyen. 16 éve a kastély volt a világ számára. Soha életében nem lépett ki belőle, a zord falak ugyan bezárták ide, de legalább meg is védték.

 - De egyedül, hogy éljek…?

Kérdezte zavartan, és már nyoma sem volt a tajtékzó fiatal lánynak, inkább félt. Rettegett a magánytól.

 - Most vagy soha…

Szólták ajkai némi kép bizakodva az idegen világ felé. Hátra nézett egykori otthonára, aztán kilépett a várból.

 - Legalább megkeresem a családomat.

* * *

Fekete és Vörös! E két szín táncolt szemei előtt, mikor azt kinyitotta. Tisztán érezte, hogy valami keményen fekszik, továbbá testéhez valami nyúlós massza tapad. Mikor elködösült tekintette visszatért a normál látás tartományába, zavartan kellett felfognia, hogy itt nagy pusztítás történt. Körülötte mindenhol brutálisan csonkolt testrészek hevertek… „Mintha valami őrült tépte volna szét őket..” Tűnődött el gondolatai közt ,és különös, hogy ebben semmi irracionálist nem talált, majd óvatosan felállt. Semmiképp sem szeretett volna elcsúszni a vértavon, mely hátborzongatóan csúszós volt. Ki felé indult a teremből, ahol eddig lakott, de mikor a félig nyitott ajtóhoz ért megfordult.

 - Minden élőre ki tehette ezt? – húzta el száját, arcán aggasztó vonások uralkodtak el.- És vajon még itt van?

Tett fel egy másik lényeges kérdést, miután óvatosan kilépett egyenesen a számítástechnikai szobába. Ott ismét megpróbálta lefutatni az információkat, és letölteni egy cd-ére. Ám az eredménytől szemei elkerekedtek. Nem volt benne a nyilvántartásba. Dühösen az asztalra csapott.

 - Mégis hova tűnt?! – ekkor gúnytól csepegő nevetés mart az éterbe, és ezzel belé is. Azt követően egy szőkés hajú idősebb nő támaszkodott a bejáratnál. Ajkán aprócska vérpatak húzódott, és szemét is csúnya vérző seb csúfította el. Fehér köpenyét is számtalan vérfolt áztatta. Nyilvánvaló volt Kass számára, hogy fájdalmai vannak, viszont meglehetősen sok ereje lehet, hiszen van benne elég, hogy rajta mulasson.

-Kassidy te nem létező személy vagy. Egyik állami nyilvántartásban sem szerepelsz az egész világon… - Szólalt meg végül, majd közelebb lépkedett sántikálva. Arcát eltorzította a testében felerősödő éles kín. A néven nevezett nő szemei sötéten csillantak fel. Alakja fenyegetően indult el a számára idegesítő személy felé. Léptei némaság jegyében szülték a csendet újra meg újra.

 - Akkor mi lenne, ha te mesélnél a múltamról? – kérdezte, és hangjába szó szerint izzott a fekete lángoló gyűlölet. – Mondj el mindent, különben soha nem látott borzalmak elé nézhetsz…

Fenyegette meg csendesen, és közben elé ért. Erre a nő halkan felnevetett, de aztán rögtön belé is fulladt, amint torkát erős szorító érzés kezdte el fojtogatni.

 - Kérlek…, beszélek… - nyögte reszelős fojtott hangon. Erre enyhült a nyakát, és azon túl a levegőt útját gátoló kéz ereje.

 - Mire vársz? Kezd már el! – mondta neki halkan, ám ebben annyi fenyegető bántalom szikrázott sötéten, hogy az orvos azonnal beszélni kezdett.

 - Először is a te neved nem Kassidy…

 - Ezt tudom. Naller Döníz az eredeti nevem. Olyant mondj, amit nem tudok!

Erre a nőnek szemében fények sora gyúlt fel, melyek örömöt jeleztek. Gúnyos kacajt kísérő csillanások voltak ezek, ám a száját nem hagyta el semmiféle ironikus boldogságot hozó hangok kegyetlen trillái. Az végzetes lett volna.

 - Még csak ez sem a neved. Még csak négy éves voltál, és csak nem halott, amikor rád találtunk. David, a gondozód, a lányaként nevelt, ő nevezett el Döníznek. Egészen addig, míg meg nem mutatkozott csodás képességed. Onnantól kezdve élsz itt. Rengeteg kutatás, és vizsgálat után rá kellett jönnünk, hogy te nem létezel. És a genetikai állományod, hogy is mondjam cseppet sem emberi. Nem tudjuk ki vagy valójában… - Fejezte be a kutató. Kass végig hallgatott, és szemében sötét tűz azt sugallta, hogy hisz neki. Ezzel ellenben elméje egy szeglete bíztatta, arra hogy ettől még nem kell kímélnie.

 - Kassidy mond, miért öltél meg mindenkit? – Törte meg a csendet, és lány gondolatainak nyugodtnak épp nem mondható folyamát. Percnyi ideig sem tétovázott, egyből neki esett egykori fogva tartójának.

 - Még hogy én?! Lelőttek a katonáid… csak nem meghaltam, és rám akarod kenni?

Tajtékzott a fiatalság, ám valahol döbbenten érzet valamit magában, ami nem ő volt… vagy mégis? Ekkor dobta a falnak a doktornőt, majd közelebb lépett hozzá. A sérült nő felállt, és reszketeg pillantással, és hangjában eluralkodó páni félelemmel intézte hozzá gyorsan szavait.

 - Azután tetted, hogy megsérültél. Eddig meggyógyultál, ahogyan szoktál, ha sebek keletkeznek rajtad. – kis szünetet tartott, hogy végleg eloszlassa előtte álló zavarodott lány gondolatait a gyilkolástól. – Akkor sötét csápok keltek életre benned. Kassidy ez valami új féle képességed lehet, ami eddig nem mutatkozott.

 - Igen, megint kísérleteznél velem, jól mondom?…

 - Kassidy…

 - Ne szólíts többet így! – hangja élesen szinte ostorként mart a orvosnőbe. – Neked köszönhetően már magam sem tudom, ki vagyok.

Aztán mély némaság szállt rájuk. Kassidy menekülési útvonalakat, tervezgető áldozatát nézte, és közben elméje mélyén mozgolódott benne az a sötét Éne, aki imént tombolt vadul az épületben. Fagyosra húzódó sötét ajkak, és mellé kegyetlen űrben lebegő tekintet. Akár egy halotté…

Tűnődött ijedten a doktor.

 - Tudod, ha állítólag megöltem mindenkit, te már csak amolyan utórezgés leszel a többihez.

Megragadta a két vállánál, és erősen neki tolta a falnak. A kutató arca fájdalomba torzult.

 - Kérleek neee…! – sikoltotta, ám ez volt utolsó szava, mert e borzalomba forduló arckifejezés örökre arcára égett, ahogyan Kassidy beleépítette a falba, s eközben az éjhez hasonlatos sötét aura lengte körbe őt. A kijárathoz indult. Odaérve az ajtó előtt állva sejtelmes érzés kerítette hatalmába. Valami belül azt mondta, hogy nem kéne kilépnie, az mindent megölne. Tehát letelepedett az ajtó mellett, és várt, hogy elmúljon e vészt hozó érzet.

* * *

Már régóta tapodta az erdő avarját, ám onnan csak nem találta a kifele vezető utat. A nap már igyekezett elhagyni e kék égboltot, s ő kisöpört egy kósza hófehér tincset az arcából, majd újult elhatározottsággal gyorsított léptein. Hernie már régen kilépett a látóhatárából, és tanácstalanságában azt sem tudta merre keresse. Ezért nem is utána ment. Fogalma sem volt, hogy mennyi kilométernyi út maradhatott el mögötte, de nem is volt rá kíváncsi. Fáradt volt, éhes és szomjas. Ellenben nem adta fel. Semmi nem szólhatott közbe, ami céljának eléréshez vitte előre. Világos színekben fürdő ruhája a napfényében szikrázott igaz kissé már piszkosan, ahogyan éltében először ki szabadul egy madár rabrácsos ketrece fogságából. Úgy örült ő is mindennek a csodának, ami itt kint várta őt több évtizede, csak nem látta a várfalak sötét komorságától. Léptei fokozatosan lassultak ahogyan jött a éji pihenés ideje. Hóvirágnak csak egyetlen agája volt ennek. Nem tudta mi várhat itt kint rá. Hiszen erdőben járt békésnek tűnt, de vajon éjjel mivé válhat? Ekkor valami szokatlanra lett figyelmes. A napsugarak, még jószerivel bearanyozták a tájat, ellenben előtte már kezdett sötétleni a környék. Óvatosan közelebb sétált a térnek e különös részéhez.

 - Mégis mi lehet ez? Vajon csak sötét foltok táncolnak a szemei előtt, vagy valódiak?

Kérdezte önönmagától Hóvirág, de választ senkitől sem kapott. Még jobban afelé lépkedett, és legnagyobb meglepetésére ez a fekete valami mintha érzékelte volna őt, mert elkezdett Hóvirág irányába lassan kígyózni sötét csillogású csápjaival. Fehér hajú tizenéves dermedten állt ott, és nézte amint hozzá ér az ő fehérségéhez ez a gonosz valami. Egész testében remegett, és fokozatosan kezdett körülötte kristályok fénye gyúlni. Teste is kristályszerűen világított a sötétben…

* * *

Három srác sétált szórakozottan a közeli erdőben. Beszélgetek, néha ugratták egymást. Az egyik magasabb szőke-vöröses hajú srác keményen oldalba lökte a mellette haladó barnás hajzatút.

 - Bobby, mégis minek kellett idejönni, mit akarsz mutatni?

 - Ray bírjál már magaddal. – mondta nevetve, majd Arlie felé fordult. – Vegyél példát Arlie-ről.

A néven nevezett tizenéves srác rájuk nézett. Különös aranyszínekben csillogó szemében kérdések csillantak fel. Halk nevetés rázta meg.

 - Hja Bobby, minek kellett ide jönni? – erre a vezető fiú arca elfelhősödött. Éles ijesztő sikoly csapott a közszellembe, és borzolta fel a három kamasz idegeit. Ezt követte rögtön egy hasonlóan metsző segélykérés. Több sem kellett ennél nekik rögtön futni kezdtek.

 - Ha ez volt az az érdekes Bobby… asszem túl jól sikerült haver. – jegyezte meg közben egyik kinek vörös tincseit az arcába fújta a szél. Nem kis időbe telt, és megpillantották életük egyik szokatlan képét, ám ezen nem lepődtek meg úgy. Egy percnyi pillanatig még láttak valami fekete masszát, ami egy fénylő valami világító kővel hadonászó lányt ölelt körbe. Aztán teljes sötétség borult a tájra, csak a kristály fehér lány fénye adott támpontot nekik. Bobby kézfején áttetsző jég jelent meg. Ray barátját látva kék energia kisüléseket idézet meg a sajátján. Mind kettejük vállára a harmadik keze nehezült.

 - Maradjatok, majd én kihozom. – mondta s azzal el is tűnt szó szerint. Teste egy kékes aranyszínű térbe ért, melyhez foghatót ember soha sem láthat majd. Még innen is látta a lány fehér ragyogását. Embernek tűnő szempillantás sem telt el, és Arlie már a lány előtt állt. Egyből ki kellet hajolnia a lány keze elől, melyben egy fehér ásvány darab volt.

-Ho… hogy kerültél ide? – sikította szeméből könnypatak indult útnak arcán. A srác nem vesztegette az időt szavakkal. Erősen megragadta a vele egykorú, ám ellentétes nemű karjait, majd őt is bevonta abba a térbe, melyen keresztül jött érte. Hóvirág sikítani kezdett, és még akkor is sikított, amikor Arlie megjelent vele a barátainál. Mindhárman kerekedő szemmel tekintettek a különös lányra, aki még mindig szinte izzott fakó fénnyel, és még mindig ott volt az kőzet a kezében.

 - Hagyj békén! – sikította immár ki harmadszor a fiúk fülét. Aztán megfordult, és rájuk nézett.

 - Még mindig itt van, és felénk tart… - zihálta, és szemében gyémántszikrák gyúltak. A sötétben csak Hóvirág volt a fényforrás. Aztán Ray kezein keresztül kékes elektromosság gerjedt, és támadt remélve, hogy el is találja a célját. Hóvirág a kezében lévő kristályt eldobta amerre látta a veszélyes sötétbe olvadó csápokat. Ekkor Bobby jégszínben fürdő kezei veszélyes jég szilánkokat engedett útnak amerre látta eltűnni az imént a halványan derengő ásványt.

  -Nem tudod, mit akarhat tőled? – kérdezte Bobby a lányt, amaz csak nemlegesen intett fejével. Közben valamicskét megkönnyebbült, hiszen már nem egyedül kellett szembe nézni ezzel a sötét ijesztő masszával. Viszont ők hárman bármit is tettek, ez a valami csak a fénytől félt, ám ott bent a gyűrűző sötétben Hóvirág tehetetlen volt. Most kívül volt, és messze a sötétlénytől. Letérdelt, és izzó kezeit a földre helyezte, majd pontosan a homályosan mozgó folt előtt élete eddig legnagyobb kristályait generálta, melyek fénye nyomán a fénytelen egyed sivítva menekült. Ezt követően egy kéz markolta meg erősen a vállát, majd megint abban a különös térben találta magát a három különös segítő társaival. Még hallott egy: Bízz bennünk. Szót, párocskát, majd kihunyva elájult…